Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy az ember mellé szegődött farkas, később a vele élő kutya táplálása mindig is foglalkoztatta őseinket. Kezdetben az etetés tevékenysége kimerült az állatok elé vetett maradékok biztosításában, mely értelemszerűen úgy változott minőségében, ahogy eleink életmódja, táplálkozása is változott. Az évek során így lett az abszolút húsevő farkasból húsevő, de keményítő emésztésre is képes háziasított kutya, akinek funkciója így változott a ragadozók elleni védekezésről vadászó társsá, őrző-védő, vagy nyájterelő munkássá, majd kedvtelésből tartott társállattá. Ahogy nagyobb segítségére lett az embernek, úgy érdemelt mind több figyelmet a jólléte, elsősorban a táplálása.
Már a rómaiak is publikáltak a kutyagasztronómia témakörében, Vergilius i.e. 37-ben még tejsavóval javasolja etetni a harci ebeket; Columella i.e. 70 körül már árpadarát ajánl tejsavóval keverve, esetleg búzakenyeret főtt bab levében áztatva; míg Marcus Terentius Varro a római mezőgazdaságról írott művében húst, csontokat és tejben áztatott rozst tartalmazó diétát javasol. Az ókori irániak (zoroasztristák) már zsír és hús etetését is kívánatosnak tartják a tej mellett.
A középkorban kevesebb figyelem irányult a kutyák táplálására, jórészt azt kaptak, ami a háztartásban maradt, ami jutott, főként ételmaradékot. Csak a vadászatra használt ebek részesültek jobb ellátásban, pl. a 14. századi francia agarászok korpáskenyér és apróra vagdalt vadhús keverékét tartották ideális tápláléknak, míg beteg, lábadozó kutyáik számára kecsketejet, húst, főtt bab levét és tojást kínáltak.
Az ipari forradalom következtében egyre több háztartásban már nem csak munkára, hanem kedvtelésből is tartottak kutyát, macskát, ez különösen a felemelkedő középosztály körében volt elterjedt szokás. Ahogy a tudomány fejlődött, úgy bővültek a szakemberek ismeretei az állatok táplálási igényeivel kapcsolatban is. Richard Lawrence állatorvos az 1833-ban megjelent, The complete farrier and British Sportsman című könyvében leszögezi, hogy a kutya félig húsevő, de félig növényevő, éppen ezért mind hús-, mind növényi táplálékon megél, de a legjobb számára a kettő keveréke, melyben az előbbiből többet biztosítunk számára, mégpedig a testméretnek megfelelő mennyiségben.
Az első mai értelemben vett kutyaeledel elkészítése egy James Spratt nevű amerikai úriember nevéhez fűződik, aki az 1860-as években villanypóznák értékesítése okán érkezett Angliába. Az ötletet a terméke elkészítéséhez a rakparton megfigyelt kóbor kutyák adták, akik elé a hajók személyzete kiszórta a megmaradt kétszersültet. Hamarosan előállt ő is a kutyák számára készült „kekszével”, melyet gabonalisztből, zöldségekből, céklából és marhavérből állított elő, és hamar a brit sportkutyások kedvence lett könnyű használhatósága és hosszú eltarthatósága okán.
Az ezredforduló tájára már több gyártó is előállt hasonló termékkel. Mind Nagy Britanniában, mind az Egyesült Államokban tömegével állították elő ezeket a termékeket. 1908-ban a New York-i illetőségű F. H. Bennet előrukkolt az először Maltoid névre keresztelt, magas tehéntej tartalmú, csont alakú kutyakekszével, melynek nevét hamarosan Milkbones-ra változtatta. Hamarosan, felismerve az ebben rejlő lehetőségeket, ez a termék lett az első, amely minden testméretű kutya számára külön kekszet kínált. A későbbiekben először a magas hústartalmú konzerv eledelek, majd később a száraz kutyaeledelek megjelenésével ez a termék vált az első „jutalomfalatkává”.
