Készítette: Istvanovszki Martin – Luxury Guards kennel

1.    Általános információk

A fajta pontos neve:  Cane Corso Italiano

FCI fajtacsoport: II-es fajtacsoport – pinscherek, schnauzerek – molosszerek – sváci hegyi- és pásztorkutyák

Származási ország: olaszország

Testméret:  közepesen nagy méretű.

Súly + magasság (hím/nőstény):  marmagasság: kanok: 64-68 cm, szukák: 60-64 cm / +- 2 cm tűréshatárral. Súly: kanok: 45-50 kg, szukák: 40-45 kg. A súly a kutya magasságával arányosan.

Színkombinációk:

Fekete, szürke, fawn, csíkos. Az FCI által elfogadott színek a fekete, a szürke és a fawn különböző árnyalatai. Ezen színek csíkossága megengedett. A fawn különböző árnyalatainál a fekete vagy szürke maszk megléte szükséges, amely nem húzódhat a szem vonala fölé.

Szőrzet: a szőrzet rövid, erős, fényes és sűrű, szolid aljszőrzettel, amely a hideg időben vastaggá válik.

Jellem: multifunkcionális munkakutya.

Ismert fajtamentő alapítvány / menhely: Noé Cane Corso fajtamentés

2.     A fajta kialakulása és történelme

2.1   Az elmúlásból az FCI-ig

A molosszerek és emberek közös kapcsolata az ókorból gyökeredzik. A molosszer kutyák első említése i.e. harmadik és második évezredre nyúlik vissza. Már az ősi Mezopotámiában is több, molosszer kutyára emlékeztető leletet találtak. Egy sumér szobor ma is a francia Louvreban van kiállítva, amely a fej és test arányait tekintve jól kivehetően a masztiff típusú kutyák csoportjába tartozik. Egy másik lelet egy a kölykeit szoptató molosszer szuka domborműve a Chichago városának múzeumában található.

Ma már a világ számos pontjáról származó különböző korok emlékei bizonyítják a molosszer kutyák és az ember között kapcsolatot, együttélést. Az emberiséggel együtt fejlődve, az éghajlattól, funkcióktól, esetlegesen a tenyésztők preferenciájától függően különféle fajtákra differenciálódva a történelmi molosszer kutyák a mai napig szoros kapcsolatban állnak az emberiséggel. A molosszer kutyák fajtákra való szétválása eredményeként született meg az olasz Cane Corso, amely munkakutyaként a közép és dél-olasz gazdaságokban hivatott funkcióját betölteni. A Cane Corsok feladata elsősorban a farmon élő állatok védelmezése volt. A fajta a 19. században, illetve az első világháború utáni gazdasági fellendülést követően virágzott igazán.

Fernando Casolino a következőt írta: „A fajta aranykorának a 19. századot tekintjük, hisz egészen 1915-ig élte legaktívabb felhasználását, amelyről különböző művészeti ágak és az irodalom is megemlékezik. Az első világháború alatt a mezőgazdaság és az állattenyésztés intenzitása jelentősen csökkent, ahogyan a munkakutyák, így a Cane Corsok iránti igény is. Az 1920 és 1940 közötti két évtized a fajta gyógyulása, felépülése volt. Az állattenyésztés intenzitása megnőtt a Cane Corso kutyák pedig teljes erővel láthatták el korábbi feladataikat, jelenléte ismét gyakorivá vált az országban. A Cane Corso a lakosok számára gyakran csak „kutya” volt, mivel más fajtákat nem ismertek. A kutyák száma hatalmas volt, a tenyésztők így óriási génállományból dolgozhattak, lehetővé téve a saját igényeiknek legjobban megfelelő egyedek kiválasztását.”

A második világháború kezdetével ismét minden megállt, majd befejezte hiába hozott békét az országban, a mezőgazdasági válság folytatódott. A földátalakítás törvényeinek (kb. 1950) és az ipari korszak kezdetének elkerülhetetlen következménye a falusi élet újjáélesztése iránti érdeklődés hanyatlása. Az 51-től 61-ig tartó évtizedben számos gazdaság teljesen megszüntette a tevékenységét és ezen válsághullám tetőzött, amikor a déli lakosság foglalkoztatottsága 75%-ról 57%-ra csökkent. Az ipar gyors fejlődése kiszorította mezőgazdaságban dolgozó embereket. A Cane Corso fajta az érdektelenség miatt elérte a legalacsonyabb, hanyatlási pontját. A modernizáció learatta, amit mások vetettek a sokszor nehéz és szomorú időkben.

Fernando Casolino a következőt írta: „Volt még néhány elszigetelt tanya, ahol a mezőgazdasági tevékenységek még mindig a hagyományos módszerrel folytak, és még ha kevésbé is, de a fajta szeretete okán támogatva, használták a Cane Corso kutyákat. Néhány ember makacs eltökéltsége volt, hogy megmentsék őseink állattenyésztési örökségét. Ezekben az elszigetelt tanyavilágokban kezdődött egy új korszak hajnala a fajta számára. Végig jártam a fajta szülőföldjének utcáit és a Cane Corso még mindig ott volt. Ott volt, ahová mindig is tartozott. Ott volt, ahol először meglátta és megcsodálta Ballotta professzor az 50-es években. Én is ott voltam, ott ahol Bonatti professzor tanulmányozta a fajta morfológiai jellemzőit és gyakorlati használatát. Meg kellett találjam, találkoznom kellett vele, hogy kiragadjam az elmúlásból, mielőtt végleg feledésbe merül. A munkám gondos és alapos információ, illetve adatgyűjtéssel indult, amelyeket Olaszország különböző régióiból kaptam. Célul tűztem ki a fajta újjáélesztését, ezen rögös úton pedig Gandolfi, Sereni és a Malavasi fivérek voltak társaim.”

Hozzájárultak a S.A.C.C. (Societa ’Amatori Cane Corso – az olasz fajtagondozó klub) megalapításához. Giancarlo Malavasi már a fajta rekonstruálásában is részt vett testvérével, jelenleg pedig feleségével Anna Battagliával – az Antico Cerberus kennel alapítójával- végzik közösen munkájukat.”

Az első hírek

Az első szikra, amely újra felkeltette a fajta iránti érdeklődést egy újságcikk volt Paolo Petrellitől. A cikk az ENCI hivatalos folyóiratában az „I Nostri Cani-ban” (Kutyáink) jelent meg 1978-ban.

Ugyanezen év decemberében Paolo Breber írt cikket -szintén az „I Nostri Cani-ban”, amelyben a Pugliaban talált példányokat ismerteti, a december 2-án Bonatti professzortól kapott információk alapján. Bonatti levelében az állt, hogy azok a molosszerek amelyeket Ballotta professzor Puglia vidékein talált, -akinek híres schnauzer tenyésztőként volt szeme a kutyákhoz- rövid szőrűek és megjegyezte, hogy teljesen különböznek a nápolyi masztifftól. Stefano Gandolfi -aki akkor csak 16 éves volt- felvételek és fotók segítségével informálta Brebert, hogy ez az ősi olasz kutyafajta bizonyítottan túlélte mindkét világháborút. Ezen felfedezések felébresztették Gandolfi-ban a fajta rekonstruálásának gondolatát. A projektjének gondolatával a már akkoriban sikereres németjuhász tenyésztő testvéreket Giancarlo és Luciano Malavasit kereste fel. A Malavasi testvéreket lenyűgözték Gandolfi gondolatai a fajta helyreállításával kapcsolatban. Így hárman keresték fel Paolo Breber-t, aki minden birtokában lévő információt megosztott velük a fajtával kapcsolatban. Ezen felül elkísérte őket Apuliába, ahol a fajta első példányait találták és ahol a fajta rekonstrukciójának céljául szolgáló első párosítás létrejött (1975.11.14-én egy Aliot nevű szürke kantól egy Mirak nevű csíkos szukának 7 kölyke született). Később, ebből az alomból egy Brina nevű csíkos szuka lett fedeztetve egy szintén csíkos Picciut nevű kannal. Ebből a párosításból 10 kölyök született, 1978.01.15-én. 1979 szeptemberében Paolo Breber, Stefano Gandolfi és a Malavasi testvérek Apuliába utaztak felfedezni és kiválasztani a fajta rekonstruálásához szükséges első egyedeket.

Az első kapcsolatok

Az első látogatáskor Apuliába a figyelem hat egyedre összpontosult, két kanra és négy szukára a 75-ös és 78-as almokból. Ezen kutyák mind mezomorf testfelépítésűek és középnagy méretűek voltak, valamint jól fejlett izomzattal rendelkeztek. Előkelő, büszke, atletikus egyedek, felesleges tömegtől mentesek, határozott molosszer jegyekkel, teljesen különbözve a nápolyi masztifftól. Ezek az egyedek küllemre nagyon hasonlóak voltak, de mégis kétfelé lehetett őket csoportosítani a fejtípusuk alapján. Alma és Cocab akik 1978-ban születtek Brinától típusos molosszer fejűek voltak ollós harapással. Az anyjuk viszont rövid arcorri résszel és fordítottan ollós harapással rendelkezett.

Gandolfi szerint: „Tipsi -Brina egy másik lánya- arcorri része hosszabb volt, valamivel hosszabb, mint a teljes fej hosszának az egyharmada, harapása pedig szintén fordítottan ollós volt. A feje arányos és nemességet sugárzó, figyelmes, büszke, harmonikus, kompakt szuka volt. A rekonstrukciós program fő szukája”.

A négy szuka mellé választották Tappot -aki szintén Brina fia volt-, egy fawn színű, jól izmolt kant, Breber jóvoltából. A hatos Armando Gentile csíkos kanjával Picciuttal egészült ki, aki Alma, Cocab, Tipsi és Tappo apjával. A fiához hasonlítva típusosabb fejjel bírt, Tipsihez hasonlóan az arcorri része alig volt hosszabb a fej hosszának egyharmad részénél. E kutyák fontos megkülönböztető jellemzője az arcorri rész és a koponya tengelyének enyhe konvergenciája volt.

Rekonstrukció

Már az első utazás során számos nehézség merült fel a kutyák tulajdonosainak kapcsán. A kinológia kultúra teljes hiányában vonakodtak attól, hogy részt vegyenek a fajta rekonstruálásában.

Gandolfi szerint: „A heterogenitás és a következetlenség tovább nehezítette programunk végrehajtását, amely aggodalomra adott okot. 1980 szeptemberében a Brebernél született 17 kölyök sorsából csak 5-öt sikerült nyomon követni. A többi kölyök pásztoroknak lett tartásra felajánlva, akiknél később nyomuk veszett. Csak két szuka, Tipsi és Brina voltak teljes kontroll alatt. Rajtuk kívül még egy kan Dauno -Brina testvére- és az akkor már idős Mirak. Valójában ez még csak az alapköve volt a fajta rekonstrukciójának, az igazi munka csak ezután kezdődött”.

A szituációt és problémákat felismerve Casolino, Gandolfi és a Malavasi testvérek az igazán komoly munka megkezdésének első lépésének azt látták, hogy elsősorban olyan megfelelő helyet kellene találni a kutyáknak, ahol figyelemmel tudják kísérni a fejlődésüket a megfelelő módon tudják tenyésztésbe vonni őket. Ezt a feladatot a Malavasi testvérek vállalták magukra, akik beleegyeztek, hogy helyet biztosítanak a legszükségesebb egyedek számára, vállalva gondozásukat, biztosítva a megfelelő párosításokat, segítve az almok világrahozatalát, nevelve a kölyökkutyákat. Egy alig ismert fajta teljesen bizonytalan sorsának szentelve életüket.

A Malavasi testvéreknek köszönhetően végre elkezdődhetett az igazi munka, amit Gandolfi és Casolino megálmodott. Ezek az emberek határozottsága és kitartása alapozták meg a mai Cane Corso alapjait. 1979 év vége és 1980 januárja között három kutya költözött Mantuába: Tipsi, Brina és Dauno egy fekete kan, amely Breber első almából, az Aliot és Mirak párosításból született.

A szelekció első eredményei

Ez a három kutya -a szűk génállománnyal kapcsolatos nehézség ellenére- szilárdította meg azt a felépítést, típust, karaktert, amelyek megadták a mai modern Cane Corso alapjait. A szelektált példányok kiemelkedőek voltak azon tulajdonságokban, amelyek megtalálhatóak a mai modern Cane Corsoban. Kiváltképp a két fekete testvérpár, amely a Dauno és Tipsi párosításból született Malavasi és Battaglia kennelében (mai nevén Antico Cerberus). Basir -akinek Casolino lett a gazdája- lett a standard modellje a fajtának és Bulan -aki Gianantonio Serenihez került-, aki egy szintén bizonyított, kiváló fedezőkanná vált. A szürke kan Aliot és a csíkos szuka Babak a Malavasi testvérektől Michele Angiolillohoz kerültek.

Ébredés

1983 október 18-a történelmi nap volt a fajta életében. Az első alkalom, hogy összegyűlt a fajta szerelmeseinek egy kisebb csoportja egy kiállítás keretein belül. Összesen 12 kutya lett nevezve, akik alapos elbírálására az állatorvos és küllembíró Dr. Giovanni Venturát kérték fel. Majdnem minden nevezett kutya szoros előreharapással és konvergáló fejsíkokkal rendelkezett. A kanok átlag testsúlya 47 kg, míg a szukáké 38 kg volt. A legtöbbjük szőrzetének színe fekete, csíkos, fawn vagy pedig szürke volt. A nevezett kutyák jól izmoltak voltak, atletikus felépítésűek, erőteljes kocka fejjel. Ugyanezen a napon alakult meg hivatalosan a S.A.C.C. melynek székhelye Mantua lett.

Elnök: Stefano Gandolfi
Alelnök: Paolo Breber és Luciano Malavasi
Titkár: Fernando Casolino
Pénzügy: Giancarlo Malavasi
Vállalatvezető: Gianantonio Sereni
Alapítók: M.Angiolillo, N.Anselmi, D.Baldassari, G.Bonatti, C.Bondavalli, B.Bonfanti, P.Breber, P.Buzzi, F.Casolino, G.Gallini, S.Gandolfi, G.Malavasi, L.Malavasi, G.Mauro, G.Monfardini, S.Nardi, G.Sereni, V.Suffritti, A.Tellini, G.Ventura.

1985 fő feladata a kinológusokkal, küllembírókkal és az ENCI-vel (az olasz kennel klub) való kapcsolatépítés, hogy Casolino beadhassa fajta elismertetésének kérelmét.

1985 június 16-án tartották meg az első hivatalos találkozót a S.A.C.C. és az ENCI között. Az ENCI-t négy küllembíró, Franco Bonetti, Antonio Morsiani, Mario Perricone és Claudio Bussadori képviselte. A találkozón 10 Cane Corso lett bemutatva, amelyek felkeltették az ENCI figyelmét, így 1985 november 3-án Mantuában megrendezésre kerülhetett a S.A.C.C. által szervezett első fajtaspecifikus klubkiállítás is, a Raduno di Riazza. A klubkiállításon Barbati, Mentasti, Morsiani, Quadri, Perricone, Vandoni és Venture bíráltak.

Ez után vált megvalósíthatóvá a fajta elismertetése, amely egyre nagyobb népszerűségnek örvendett. Többek között a molosszer specialista küllembírók Mario Perricone és Antonio Morsiani is nagy érdeklődést mutattak a fajta iránt.

1986-ban Casolino, Malavasi, Sereni és Gandolfi délre utaztak, hogy az előzőleg szelektált kutyák vérvonalából új egyedeket hozzanak. A fajta szerelmeseinek munkájának köszönhetően közel harminc új kutyát tudtak hozni Puglia, Umbria, és Sziciliából, tizenegy különböző vérvonalból.
Másfél év alatt a S.A.C.C. lehetővé tette a társadalommal közösen történő gyümölcsöző együttműködést Pugliában és Sziciliában, így a megfelelő szelekció lehetővé vált a mantuai központon túl is.

A déli régiók és a mantuai központ közötti együttműködés és kapcsolat elsőszámú embere, a fajtaszerelmes Vito Indivieri (Del Dyrium kennel) lett. Morsiani barátja Indivieri Pugliában élt és kereskedőként értékes tapasztalatokra és információkra tett szert útjai során.
Sziciliában Giovanni Tumminelli vállalt hasonló elkötelezettséget, aki részt vett a történelmi információk és dokumentációk felkutatásában a fajtával kapcsolatban.

Ezen emberek 1979 óta tartó kemény és áldozatos munkájának köszönhetően lehetővé vált Dr. Morsiani számára, hogy megszülethessen az első hivatalos Cane Corso fajtastandard, amely prototípusának Basirt választotta.

A fajta elismertetése

A rengeteget utazás, csalódás, siker, kétség, bizakodás, nyolc kemény munkával töltött év után 1987 novemberében elérkezett az első lépcső a fajta elismertetésében, az ENCI megbízza Dr. Antonio Morsianit a fajtastandard elkészítésével.  

Az 1988-ban Milanoban, Firenzében és Bariban rendezett kiállításokon Morsiani, Perricone és Vandoni ötven, Vito Indivieri útjai során regisztrált Cane Corsot bírálhattak. 1990 november 25-én a veronai Európa Kiállításon tizenöt Cane Corso képviselte a fajtát a Best in Show ringben, amely így a fajta első nemzetközi szereplését is jelentette.

Ugyanebben az időben Vittorio Dagradi professzort jóvoltából létrejött egy nyílt könyv, amelybe bekerült minden a fajtastandardnak megfelelő felnőtt példány. A prototípus Basir volt, a könyvet Dr. Antonio Morsiani szerkesztette.

1993 szeptemberében közel száz Cane Corso került lebírálásra a lombardiai kiállításon. A bírók Bernini, Bonetti és Vandoni voltak.

1994 január 20-án an ENCI hivatalosan elismerte a fajta önállóságát. A Cane Corso lett a 14. önálló olasz fajta.

Antiqua Fortis Europa

2.2 A név eredete

Sok embernek először talán Korzika szigete jutna eszébe, de a fajtának ehhez semmi köze.

A „corso” szó vonatkoztatása kizárólag Dél-Olaszország bizonyos nyelvjárásaihoz tartozik. Ennek a szónak a pontos etimológiáját senki sem ismeri. Többen próbálták megtalálni, és feltevéseik, bár csak feltevések, meggyőzően észszerűek és különböző nézőpontokból kiindulva hasonló álláspontra jutnak.

A „Cane Corso” kifejezést az 1100-as évek körül kezdték el az atletikus felépítésű molosszerekkel társítani. A Cane Corso lényegében egy melléknév volt, amely végül a későbbiekben egy főnévvé vált. Bár a kifejezés etimológiája vitatható, számos érvényes hipotézis létezik az alkalmazására vonatkozóan. A Cane olaszul még ma is kutyát jelent, a latin canis szóból származik. Szintén latin szó a cohors, amely testőrt jelent. Cohors practoria (Caesar): a hadvezér testőrsége; cohors regia (Livius): a király testőrsége, cohors scortum (Cicero): védelmező, kísérő.

A corsus egy ókori olasz provinciális melléknév, amely robusztusnak fordítható.

Dr. Flavio Bruno elmondja: „A „corzo” vagy „corso” kifejezés valószínűleg a latin cohortiumból származik, a cohors, cohortis szó genitivus többes számából. Dr. Bruno kiemelkedő munkája felelős azért, hogy rendelkezésünkre álljon, amit a Cane Corso név eredetéről tudunk.

Az irodalomban

Dr. Paolo Breber, akinek felbecsülhetetlen munkája nélkül nem írhatnánk a Cane Corso fajtáról jelen időben, saját hipotézisét kínálja fel a Girardon: „Il cane nella storia e nella civilta del mondo” című művében -a kutya a történelemben és a világ civilizációjában-. „ A 18. századig a szarvas és a vaddisznó vadászatában a legfontosabb szerepet az úgynevezett „da corpo” dán dogoknak tartották fenn, amelyek a vadat a fülénél megragadva támadták meg. Meg kell őket különböztetnünk az úgynevezett „da camera” dán dogoktól, amelyeket az úr a hálószobájában tartott, hogy megvédje magát az esetleges támadásoktól”. Ha figyelembe vesszük, hogy kutyákat még mindig a fent említett módon használják a vaddisznóvadászatra, hogy a Corso szó a francia corps szóból eredhet, azaz olaszul corpo (test) ha azt is figyelembe vesszük, hogy a fajtát Foggiában Cane da Corsonak nevezik, mindezek miatt Girardon szavaira hivatkozhatunk. Az ok, amiért a kutyát így nevezik, talán abban rejlik, hogy a vadászott állattal „corpo a corpo” (kézitusa) hadakozik. Ez különbözik a falka többi kutyájától, amelyek arra voltak hivatottak, hogy a nyomokat kövessék, és a zsákmányt üldözzék”.

A „Cane Corso” az idők folyamán különböző olasz szótárakban, versekben és vadászkrónikákban is megjelent. A legkorábbi irodalmi hivatkozás a Cane Corso kifejezésre, amelyet találtak, a Renzo Carosio által írt cikkben található, amely 1862-ben kelt dokumentumok alapján készült. A cikk témája a Triburco várának 1138-as ostroma. Az elsők, akik útnak indultak, hogy megbosszulják a szörnyű gyalázatot, Montopoli lakosai voltak, akikről a történelem bátor harcosokként emlékszik. Mindannyian Cane Corsokkal voltak ellátva saját és a föld védelmének érdekében, ezért nevezték őket Corsarinak. A cikk leírja továbbá, hogy a Corsok milyen kíméletlenül harcoltak. Ezek a nagytestű kutyák a támadás során igazi mészárosok voltak, mert a hosszú ideig tartó élelemhiány még agresszívabbá tette őket. A lázadóknak menekülniük kellett, és végül el kellett hagyniuk a várat, mert a Montopolesiak véletlenül felfedeztek egy titkos átjárót, amely az erőd belsejébe vezetett, és amelyen keresztül néhány napokig éheztetett Cane Corsot, bejutottak az erődbe. Amikor meglátták Triburco lakóit, már olyan szinten éheztek, hogy rárontottak az ott lévő emberekre. A kimerült védők annyira megijedtek, hogy feladták a harcot, és a Farfa folyó vizében kerestek kiutat. Ez az utalás azért fontos, mert kapcsolatot teremt a római canis pugnace és a Cane Corso között. Bizonyítékok támasztják alá, hogy Augustus idején egy Caius Asinius Pollionis nevű római hadvezérnek volt egy villája a mai Montopoli területén. A római területfelosztás nyomai még ma is láthatók. Érdekes, hogy olyan istállókat találtak, amelyek túl alacsonyak voltak ahhoz, hogy felálljanak bennük és nem alkalmasak sertések, juhok vagy tehenek számára. A bejáratok és az arányok azonban nagyon hasonlítanak a pompeji amfiteátrumban tartott játékok során az állatok elhelyezésére használt bódékhoz.

Ismét Dr. Breber kutatásaira hivatkozhatunk: „Egy barátom rámutatott a legősibb és legteljesebb hivatkozásra. Egy heraldikai könyvben található, amelynek története és címere révén a corso kifejezést egy meghatározott morfológiai típussal kötik össze. Monaldeschi, az 1238-as és az azt követő évekből származó jegyzetfüzetében a Colonnesi család javára Berardo di Evangelista Corso által végrehajtott bátorságokról tesz említést. Monaldeschi itt bizonyítja, hogy ezt a családot előbb de’ Berardi, majd de’ Evangelisti, később pedig de’ Corsi néven emlegetik, holott ez ugyanaz a család volt. A de’Corsi vezetéknevet a Popolo Romano adta nekik, aki Evangelista kötelességében tanúsított bátorsága miatt adományozta nekik ezt a nevet és a címert egy ugrásra készülő Cane Corsoval. A szöveget egy címer kíséri, amelyen egyértelműen felismerjük a kutya képét. Ez az értékes bizonyíték lehetővé teszi, hogy ne okozzon zavart morfológiai típus, amelyet a Cane Corsohoz kell társítani, valahányszor az történelmi szövegekben megjelenik”.

Niccolo Machiavelli (1469-1527) a Cane Corsot egy befejezetlen versében –L’Asino (A szamár) – használja, amelyben a fajta megjelenik: „Megláttam egy ravasz rókát, miközben egy Cane Corso üvöltötte a holdat”.

Teofilo Folegno (1491-1544) a „corso” szót használja a vadász által megsebesített oroszlánnal harcoló kutyafajta leírására.

Az ikonográfiai bizonyítékok arra utalnak, hogy a Cane Corso típusú kutyát hagyományosan a medve ellen használták. Érdekes módon azonban Folegno a corso kutyát az oroszlánnal szembe helyezi. Általánosságban úgy gondolták, hogy a molosszer kutyákat kizárólagosan erre a célra használták.

Konrad von Gessner (1514-1564) Historia Animalium, De Quadrupedibus című művében a következőt írta: „Korzikán vad kutyák élnek, amelyek bátran üldöznek és elkapnak bármilyen állatot. Azokat kell előnyben részesíteni, amelyeknek impozáns pofájuk van, széles fejük, felső állkapcsuk az alsó fölé ér, vöröses szemük, tág orrlyukaik, amelyek mintha füstöt eregetnének, éles fogaik, robosztus nyakuk és széles mellkasuk; úgy mennek előre, mint az oroszlánok, vájt lábukkal és hatalmas mancsaikkal. Karmaik kemények és úgy íveltek, hogy jobban megtapadnak a préda üldözése közben. Ezzel a kutyafajtával a vadászoknak könnyű elkapni és elejteni a vadat. Olaszországban és mindenekelőtt Rómában azt mondják, hogy a corsi kutyákat vaddisznók és vadbikák ellen használják. A mastino hatalmas, nagyobb, mint a corso. Szerintem nem azért tartják, mert vakmerően támad, hanem mert olyan energikus a szorítása, és soha nem akarja elengedni a prédát. Különben is, úgy hallottam, hogyha egy vaddisznóba vagy bikába fúrja a fogait, nem lehet elválasztani tőle anélkül, hogy a vadász határozottan közbe ne avatkozna.”

Ez a részlet azért fontos, mert különbséget tesz a mastino és a corso között. A mastino a préda lefogásában, míg a corso az üldözésben is hatékony.

Tito Giovanni Scandiano a „Poem of the hunt-ban” (1556) azt írja, hogy a Cane Corso a hagyományos felhasználása a vaddisznók, medvék, és farkasok lefogása volt.

A „Leporea” (1628) című rövid versben, amelyet Cardinale Scipione tiszteletére írt: „Itt a vak kopók és corsi kutyák, veszett vadsággal felfegyverkezve támadnak farkasokra, oroszlánokra és medvékre, látni fogod, hogy a vadászok hazatérnek az ő…”.

Erasmo di Valvason La Caccia (A vadászat, 1591) című versében tömör leírást ad az olasz molosszer kutya atletikusabb változatáról. „Az agárhoz hasonlóan ügyesnek és gyorsnak kell lennie, de robusztusabb és nagyobbnak kell lennie, de ne legyen olyan nehéz vagy nagy tömegtől elnehezített, hogy megnehezítse a légzését. Bővelkedik erős csontokban, és könnyen megharagszik, kemény és büszke”. Ez még a mai mércével mérve is találó leírása a fajtának.

Danilo Mainardi, az ENCI bírája 1989-ben újságcikket írt arról, amit Leonardo Sciascia, a híres szicíliai író írt „Occhio di Capra” (A kecske szeme) című művében. Érdekes módon ez lényegében egy szótár Racalmuto, egy Palermótól 90 km-re délnyugatra fekvő szicíliai város dialektusáról. A „barraggiedru-t” olvasva megtudható, hogy Ill. Károly 1750. november 30-án kiadott rendeletével megtiltotta a rendőröknek a Cane Corso használatát a bűnözők üldözésére.

Novaréban (1805-1815) Agogna megyei prefektúra a következő rendeletet hozta:  „Elrendeljük, hogy a Cane Corso és a tüzes vérmérsékletű kutyák tulajdonosai, még ha nem is provokálták őket, biztonságosan kikötve tartsák őket a házukban, hogy senkit semmilyen módon ne bánthassanak”.

Úgy tűnik, e rendelet és a racalmutói események alapján, Dél-Olaszországban a 19. század elején kezdték el gyakorolni.

Mina Palumbo a „Szicília emlősei” (1868) című művében a következőt írja a fajtáról: „Tompa, rövid fej, nagyon nagy pofa, lelógó fülek, szürke bőr fekete ferde csíkokkal, kevés intelligencia, Catania, Petralia Sottana, Castelbuono, Palermo”. Az igazat megvallva, érdekes leírása egy csíkos Cane Corsonak, a fajta intelligenciájára vonatkozó értékelésével azonban vitatkozhatnánk.

Elementi di Storia Naturale (A természetrajz elemei) G. Ombonitól (Milánó, 1852): „A cane corso csíkos, hasonlít a vérebekre és őrzésre használják”.

Az olasz nyelv szótárában N. Zingarelli-től (1922) találjuk a következő meghatározást: „Corso, nagy és vad kutya fajta, fekete szőrrel”.

Tartományi dialektusok

Molise-ban a „corzi” vagy „corsi” kifejezést többször alkalmazták a hozzá tartozó leírással: rövid szőrű molosszer, temperamentumosabb, mint az abruzzói masztiff, használták őket, mint a „cani da corte” (udvari kutyák), illetve, mint „cani da presa” (lefogó kutyák) a nagyvad vadászatban is.

A Cane Corso név számunkra önmagában is egyfajta szájhagyomány. Elmondja, hogy mi ez a fajta, és mire használták, sőt, azt is, hogy honnan származik. Annyira beleivódott azokba, akiket szolgált, hogy szinte kulturális ikonná vált a dél-olasz vidék számára.

A Cane Corsot olyan nagyra becsülték és olyan nagyra tartották, hogy nevéhez több metafora is kapcsolódik: Cane Corso, büszke megjelenésű és tartású ember.

„Je’nu cors”, így jellemez egy idős paraszt egy olyan fiatalembert, aki erkölcsös volt és erős fizikummal rendelkezett.

Szicíliai közmondás: „A cani corsi nun ci diri „ngirri”, vagyis „ne hergeld azt, aki már eleve ingerlékeny”.

Giovanni Verga a Malavoglia (Rossz akarat, 1881) című művében azt mondja: „rosszabbul harap, mint egy Cane Corso.”

Tomasseo a szótárában a következő metaforát: „A Cane Corso, egy ember, büszke megjelenésű és viselkedésű ember”.

Az Abrususe / Molisano szótár (Róma 1968) tartalmazza a „corzo” kifejezést, amelyet a campobassói dialektusban a „házőrző kutya” megjelölésére használnak.

A „Lasserisi jiri cum un Cani Corsu” fordításban azt jelenti: „erőszakkal ráveti magát valamire”.

Luxury Guards Apocalypse – „Előkelő, büszke, atletikus egyedek, felesleges tömegtől mentesek, határozott molosszer jegyekkel, teljesen különbözve a nápolyi masztifftól.”

3.    A fajta morfológiája

A Cane Corso méretét tekintve közép – nagyméretű molosszer típusú kutya. Impozáns, atletikus, mezomorf felépítése eleganciát kölcsönöz számára, jól fejlett izomzata erőt sugall. Felesleges tömegtől mentes. Tekintete élénk, átható, mély és intenzív.

Morfológiai szempontból jól elkülöníthető minden más fajtától. Egy igazán multifunkcionális munkakutya, amely esetében abszolút elmondható, hogy a forma követi a funkcionalitást. A koponya és az arcorri rész enyhe konvergenciája az orr hegyénél találkozik, amely a Cane Corso egyik alapvető jellemzője. A természetes jármódja a megnyújtott ügető mozgás, kiegyensúlyozott, könnyed, mintha vízen lebegne. Három alapszíne a fekete, a szürke és a fawn. Az alapszínek lehetnek csíkos mintázatúak. Tradicionálisan a fülét és farkát is vágták.

3.1 Színek és babonák

A Cane Corso különféle színekben és azok különböző árnyalataiban jelent meg a történelem során. A fajta rekonstrukciója alatt három alapszínt azonosítottak és egyiket sem részesítették előnyben a másikkal szemben. A mai modern társadalom esetében már egészen biztosan máshogyan lenne.

A Cane Corso fajta szerencséjére ez nem volt szempont a dél-olasz vidéken, amely a fajta üdvösségének bástyája volt.

Az alapszínek a fekete, szürke és a fawn. Az alapszínek lehetnek csíkos mintázatúak. A három alapszín és azok különböző árnyalatai megjelennek az ikonográfiai örökségeken is.

Számos babonát tulajdonítottak a szőrzet színének és ebből adódóan a kutya különlegességének. Olyannyira, hogy bizonyos „törzsek” azonos funkcióra azonos színű kutyákat hoztak létre. Ezek a törzsek provinciális jellegűek voltak, amelyek közvetlenül kapcsolódtak a régiók társadalmi és gazdasági tevékenységeihez. A Cane Corso fellendülését megelőző években Dél-Olaszország népe természeténél fogva bizalmatlan volt az idegenekkel szemben, történelmileg semmi jó nem származott tőlük.

Féltve őrizték tenyészállományukat -valamint vadászati és kiképzési technikáikat-, így lényegében a földrajzi vonaltenyésztés filozófiáját folytatták. Soha nem értékesítették vagy cserélték el kölykeiket. Amelyek hasznosnak bizonyultak megtartották, amelyek nem, azokat „eltüntették”. Ezek a tartományokban kialakított Cane Corso vonalak funkcionális eszközei voltak a különböző regionális szakmáknak.

A disznó és kecskepásztorok a fekete kutyákat részesítették előnyben. Ennek az oka egyszerű volt, könnyebb volt megkülönböztetni őket a fehér vagy rózsaszínű sertéstől. Ugyanez vonatkozott a pásztorokra is, ők szintén a fekete vagy csíkos kutyákat preferálták. Az öreg olasz cowboyok is ezeket a színeket választották, akik a félig vad lovak állományaival dolgoztak. A fekete vagy csíkos kutyák könnyedén beleolvadtak a környezetükbe, az álcájuk lehetővé tette számukra, hogy meglepetésszerűen csapjanak le a ragadozókra, vagy a rossz szándékú emberekre.
A vadászatra használt Cane Corsok általában csíkosak vagy fekete maszkos fawn színűek voltak, amely megkönnyítette a meridone (Dél-Olaszország) növényzetében való rejtőzködést. Erős, határozott jellemű kutyák voltak. Egyes régiókban „dogo-ként” emlegették őket.

Egy babona szerint az orrnyergen megjelenő fehér csík különösen erős vadászösztönt jelentett és óriási becsben tartották ezeket a kutyákat.

Borzra vadászni csak éjszaka lehetett – lehetőleg este 10 óra után-, hogy az állatnak elegendő ideje legyen elmerészkednie az odújától. A fawn színű kutyákat leginkább itt alkalmazták vadászatra, mivel a sötétben lehetetlen lett volna megkülönböztetni egy csíkos kutyát a borztól.

A Cane Corso változatos tehetségét és felhasználhatóságát talán a masseria aknázta ki legjobban, itt ragyoghatott a fajta igazán. Minden egyes képessége fontos szerepet játszott ebben a mini társadalomban, ahol a Cane Corso volt az úr. Nappal láncon tartották, éjszaka szabadon engedték, hogy megvédje a javakat a két és négylábú betolakodóktól.

A sertéstenyésztésben nélkülözhetetlen volt. A fülénél vagy orránál fogva tette cselekvőképtelenné a kocát, így lehetővé téve a gazdának, hogy elvegye tőle a malacokat. A tapasztalt kutyákat a bika kasztrálásánál is alkalmazták. Itt is gyakorolhatta a már korábbról ismert technikát, amíg a gazda elvégezte a beavatkozást. Hónapokkal később ezt a gyakorlatot megismételték, amikor a bika levágásra került.

Úgy gondolom, hogy tudnod kell honnan jöttél ahhoz, hogy tudd hová tartasz, szóval most már, hogy tudjuk honnan jött a Cane Corso, fordítsuk figyelmünket a jelennek.

Luxury Guards Atlas Rise (tulajdonos: Baranyai Péter) – „Egy babona szerint az orrnyergen megjelenő fehér csík különösen erős vadászösztönt jelentett és óriási becsben tartották ezeket a kutyákat.”

A Cane Corso fajtastandard a következőt írja:

Az elfogadható és elismert színek a fekete, a szürke és a fawn különböző árnyalatai. Ezen színek csíkossága megengedett. A fawn különböző árnyalatainál a fekete vagy szürke maszk megléte szükséges, amely nem húzódhat a szem vonala fölé. Fehér folt megengedett a mellkason, a torkon, az állon, a lábszár hátsó részén és a lábujjakon. A szőrzet rövid, erős, fényes és sűrű. Aljszőrzete szolid, amely a hideg időben sűrűbbé válik, megvastagszik. A Cane Corso nem rendelkezhet olyan rövid szőrzettel, mint a boxer. A szőrzete valamivel hosszabb és lényegesen sűrűbb a hidegebb éghajlatokon, hogy megvédje őt a környezeti hatásoktól.

Dr. Paolo Breber a következőt írta 2003-ban: „Amit érdekesnek találtam az a szőrzet. A szőrzet, amely rövid -de nem túl rövid- és vastag, szinte olyan, mint a sörte. A test mentén sima, sehol sem szétálló. A kutyának télen sűrű aljszőrzete van, amely nyilvánvalóan a szabadtéri léthez való alkalmazkodókészséget bizonyítja. A szőrzete nem olyan rövid és bársonyos, mint a boxeré vagy a dobermanné.

A régi motorosok ezt a szőrzetet „tehénszőrnek” hívták. A szőrzet nem mondható puha tapintásúnak. A szürke kutyáknál a szőrzet általában kevésbé sűrű. Annak ellenére, hogy a Cane Corso erős aljszőrzettel van felfegyverkezve, nincs felkészülve arra, hogy a nagy hidegekben a szabad ég alatt, fedél nélkül éljen.

Konklúzió:
A Cane Corso gyökerei egészen az ókorig nyúlnak vissza, a dél-olasz hátország apró kis szegleteiben élték túl az idő megpróbáltatásait. Egy féltve őrzött titok, amelyet a legnagyobb becsben tartottak és meghatározó szerepet vállalt a meridone társadalmi és gazdasági helyzetének bonyolult részeként. A Cane Corso egyedülálló abban a tekintetben, hogy szépsége megannyi gyönyörű árnyalatban, tónusban és színben jelenik meg. A fajta nem korlátozódik egy meghatározott színmintára, vagy néhány színre. Az igazi szépsége számomra azonban az, hogy a sokfélesége az ember számára pótolhatatlan segítség volt.

Bizonyítva, hogy a Cane Corso esetében igaz az öreg mondás, miszerint „a forma követi a funkciót…”

Érdekesség: a Cane Corso fajtában nincsen olyan keresztezési lehetőség, amely biztosítani tudja szín tekintetében egy alom egységességét.

Például két csíkos szülő keresztezése azt eredményezi, hogy a születendő kölykök 60% eséllyel csíkosak lesznek. A fekete csíkos szülők keresztezésekor az alomban lévő fekete csíkos kölyökkutyák száma valószínűleg kevesebb lesz, mint a teljes alom fele, de az utódok többsége csíkos színű marad, de más alapszínű csíkosság formájában.

3.2 Formentino, egy tévedés sikere.

A fajta rajongói a formentino szót, mint egy Cane Corso színvariáció ismerik és használják. Rendszerint a fekete maszkkal rendelkező fawn kutyákat fulvonak, a szürke maszkos fawn kutyákat pedig formentinonak nevezik. Ennek a melléknévnek a mai, a köznyelvben ismert használata azonban két okból kifolyólag is helytelen. Lássuk hogyan is terjedt el ez a nagyon népszerű, de pontatlan kifejezés.

Az első ok az, hogy az összes releváns állattenyészettel és mezőgazdasággal kapcsolatos feljegyzésben, a formentino kifejezést általánosságban olyan kutyákra használták, amelyek szőrzete a búza aranyló színére és annak világosabb, illetve sötétebb árnyalataira emlékeztetett.

Azt a tényt, hogy a helyes kifejezés FROMENTÍNO és nem formentino az olasz nyelv leghitelesebb szótárai igazolják és bizonyítják.

Egy pár példa:

Treccani szótár: fromentíno agg. (der.of fromento, variant ant. of wheat) – blonde (propr. which has the golden color of wheat) used to describe the light sauro hair coat of cattle

Hoepli szótár: fromentino (fro-men-tí-no) agg. ZOOTECH. Golden blond, describing the hair coat of some cattle breeds.

De Mauro szótár: fromentino (fro’men’t’ agg. TS zoot. describing the coat of some cattle breeds, light blond, similar tot he color of wheat).

Ez alapján egyértelmű, hogy a gazdaságokban használt „fromentíno” a helyes forma és a különböző dialektusok használatában alakulhatott át „formentinora”. Ennek ténye pedig túl egyértelmű ahhoz, hogy cáfolni lehessen a szó „helytelen” használatát. Hibásnak nem tekinthető, hisz a nyelvi variációk gyakran lokális szinten, a dialektusok szerint változnak, ahogyan sok más olasz szó is.

Lássuk viszont a formentino kifejezés mai használatának komolyabb problémáját!

Manapság legtöbben a formentino szó hallatán a fawn színű Cane Corso különböző árnyalataira asszociálnak, amelyhez szürke maszk társul.

A régi, állattenyészetekkel kapcsolatos feljegyzésekben a „fromentíno” kifejezés nem utal semmiféle maszkra, ezt a melléknevet általánosságban a kutyák aranyló búza színére használták, a maszk színétől teljesen függetlenül.

Antonio Morsiani a méltán híres és szakmailag elismert feljegyzéseiben, – a „Comments on the Standard-ben” – a szőrzet színével kapcsolatban a következőt írja: „Az fawn színnel egyidejűleg mindig meg kell jelennie a maszknak, legyen az fekete vagy szürke.”

Így alátámasztva azt a tényt, hogy a szürke maszk nem „formentino” sajátosság.

Az okok kifejtése után elmondható, hogy a „fromentíno” szó a kutya aranyló búza színére utal és ezt az írásbeli formát kell a pontosnak tekinteni. Fontos megjegyezni, hogy a „fromentíno” színű Cane Corsohoz minden esetben maszk társul (fekete vagy szürke).

A „fromentínon” a fekete és a szürke színek többé kevésbé -domináns módon- megjelennek, de néhány poligenetikusan felerősítő hatás eredményeként a szőrszálak hegyén is előfordulhatnak. Különösen hosszabb szőr esetében látványos, ezzel egy nagyon különleges optikai hatást létrehozva, amelyet általában „sablenek” neveznek.

Meg kell jegyezni, hogy a genetika alaptörvényei alapján a „fromentíno” szín jelenlétében a maszk hiánya és a vörös orr jellegű pigmentáció megjelenése típusidegen jegyek és tenyésztési szempontból kerülendőek. Ezek a jegyek más fajták jellemzői, így a Cane Corso más fajtákkal való keresztezésére utal.

Szintézis:

• a „fromentíno” a kutya aranyló búza színére utal, a maszk színétől függetlenül
• helyesen „fromentínonak” írjuk és ejtjük, nem pedig formentinonak
• a „fromentíno” színhez minden esetben fekete vagy szürke maszk társul
• az orr színe megegyezik a maszk színévelű

Rothorm Jy Dream Don’t Say a Word (tulajdonos: Szabó Kárándi Lóránd & Pekker Éva) – „A fawn különböző árnyalatainál a fekete vagy szürke maszk megléte szükséges.”

3.3 A fül és farokvágás napjainkban.

A fajta történelmében a fülvágásnak komoly funkciója volt. A fülsérülés nem okoz közvetlen életveszélyt, de az állat életébe is kerülhetett, ha a súlyosan vérző fül elvakította a kutyát pl. nagyvad vadászat közben. Gyakorlatilag a fül- és farokvágás azt a célt szolgálta, hogy eltávolítsák a kutyának azon részeit, amit más állatok/emberek viszonylag könnyen fel tudtak volna használni önmagával, a kutyával szemben.

Ma a Cane Corsok javarészt a társállat szerepét töltik be, így kijelenthető, hogy a fül és farokvágás elvesztette eredeti funkcióját, ma már leginkább esztétikai szempontokat szolgál.

A tradicionális fül és farokvágás

A fülek levágására és a farok kurtításának hagyománya az ókorig nyúlik vissza és számos spekulációhoz és babonához kapcsolódik, amelyek közül sok a mai napig fennmaradt.

Az első farokkurtítás említése i.e. 450-ből származik, amikor egy bizonyos Alkibiadész levágta a kutyája farkát és ezzel felháborította az athéniakat.

Az ókorban úgy tartották, hogy a veszettség a pásztorkutyák farkának végén lakozik, és emiatt a kölykök farkát a 40. napon barbár módon eltávolították. A 12. dinasztia (Kr. e. 2000) egyiptomi falfestményein és egy Kr. e. 5. századi görög érmén is találunk vágott fülű kutyákat. A rómaiak levágták harci kutyáik fülét, és ugyanez a hagyomány élt a középkori Európában is. Úgy tartották, hogy a levágott fülű kutyák könyörtelenebbek, mint a vágatlanok.

Egy vágott kutya sokkal félelmetesebb, ijesztőbb megjelenésű, ami fontos tényező volt abban az időben. A vadászkutyák hagyományosan vágott farkúak voltak, amit azzal indokoltak, hogy egy le nem vágott farok komoly sérülést szenvedhet a vadászat során. Különleges helyet érdemelnek a történelemben a Közép-Ázsiából származó pásztorkutyák. A juhnyájakat a farkasoktól, medvéktől és más ragadozóktól védelmező kutyák az emberek nélkülözhetetlen segítőivé váltak. A fülek és a farok eltávolítását azért tartják szükségesnek, hogy a testrészek ne sérüljenek meg a ragadozóval való küzdelemben.

Az a nézet is elterjedt, hogy a hosszú lógó füleket meleg időben megtámadhatják a rovarok és a pásztorkutyák bozontos farkába is beleakadhatnak a bogáncsok, tövisek. Az igazsághoz legközelebb álló állítás azonban az, hogy a kutyák fülének kupírozásával és a farok levágásával az emberek figyelmeztették az idegeneket, hogy ez a kutya egy juhnyájat őriz. Úgyis lehetne mondani, hogy a fül és farokvágás eredetileg egyfajta „márkajelzés” volt, és a kutya egy bizonyos tevékenységi körhöz való tartozását jelezte. Egyes országokban például a nyájat őrző kutyáknak csak az egyik fülét vágják le. Az úgynevezett hegyi pásztorkutyák esetében azonban nincs egyértelmű sablon a fül és farokvágás tekintetében. A közép-ázsiai kutyáknak a fülük és a farkuk is le van vágva, a kaukázusi kutyáknak csak a fülük van levágva, az európai maremma juhászkutyáknak, kuvaszoknak, spanyol masztiffoknak pedig semmijük sincs levágva.

A kupírozás és kurtítás motívumai különösen Európa történelmében mutatkoznak meg. A modern értelemben vett kutyafajtákról csak a 19. század második felétől beszélhetünk, amikoris Anglia úgy döntött, hogy bevezeti a törzskönyvek vezetését. Egészen addig például a „pásztorkutya” szó csak azt jelentette, hogy az adott kutyát juhok őrzésére vagy terelésére használják. Voltak olyan esetek, amikor a juhászkutyák és például a pincserek ugyanabból az alomból származtak. Még a középkori Európában is voltak kutyákra kivetett adók. A Bornstedt-kutatás szerint 1736-ban Weimarban (Németország) rendeletet adtak ki, amely szerint a felismerés megkönnyítése érdekében az udvari kutyáknak le kell vágni a farkukat, a pásztorkutyáknak a fülüket, a mészároskutyáknak pedig a fülüket és a farkukat. Így állapították meg a köznéphez tartozó kutyák adójának összegét.

A Bernstedt által közzétett dokumentumok szerint tehát a kiskutyák elajándékozásakor vagy eladásakor a rendeltetésszerű használat biztosítása érdekében levágták a farkat és a füleket, mert a kutyaadó összegét e felhasználás alapján határozták meg. Az emberek nagyrészt írástudatlanok voltak, és a kutyán lévő „rovátka” az adóbevallást helyettesítette. Csak az arisztokraták vadászkutyáit kupírozták. Váratlan megerősítést találhatunk a híres orosz tudós, biológus és vadgazdálkodó, L. P. Sabanejev „A vadászkutyák” című kiemelkedő kinológiai munkájában.

Sabaneev írta: „A terror idején (az 1793-1794-es jakobinus diktatúrára utalva) a nemesekkel együtt a hosszúfülű kutyáikat is üldözték. A kutyák megmentésé érdekében radikális eszközökhöz nyúltak – a fülüket levágták, a farkukat megkurtították.”

Még egy bizonyíték: „A forradalom azonnal és véglegesen megszüntette a francia hercegek és nemesek nagy vadászállományainak létezését. A vadászkutyákat teljes kíméletlen kiirtásnak vetették alá és csak azok maradtak életben, amelyeknek nemesi származásukat nem eláruló fület vágtak.”

D. Wood illusztrált természettörténetében (1853) ad némi támpontot arra, hogyan terjedt el a kupírozás gyakorlata: „A pásztorkutyák farka hosszú és bolyhos, de általában már fiatal korban eltávolítják, az elavult törvények miatt, amelyek nem ismerik el a kutyát pásztorkutyának és nem hajlandóak felmenteni a gazdáját az adó alól, ha a farka nincsen megkurtítva. Ez a törvény azonban gyakran saját célját képezi sok ember számára, akik szeretik a vadászatot és kevésbé törődnek a külsőségekkel és akik levágják agaraik farkát és pásztornak nevezve őket az adó elkerülésére.”

1895-ben VII. Edward király kezdeményezésére Angliában törvényt fogadtak el, amely megtiltotta a fülek kupírozását. Ezt a tilalmat különösen a bullterrier tenyésztők fogadták fájdalmasan, mert a 20. század elejéig a bullterrierek fülét levágták. A farok kérdése azonban egészen a XXI. század elejéig nyitott maradt. Franciaországban pedig egészen az 1920-as évekig a bordeaux-i dognak is levágták a fülét, ami az akkori fotókon és rajzokon is látható.

A Cane Corso, a római harci kutyák közvetlen leszármazottja, a legközelebbi rokonához, a Mastino Napoletano-hoz hasonlóan rengeteg más mezőgazdasági fajtához hasonlóan átvette a kupírozás és a farokvágás ősi hagyományát. Ezt a fajtát hagyományos formájában ismertük és szerettük meg. Azt azonban nem mindenki tudja, hogy a Cane Corso Italiano fajta fellendítésében a teljesen vágatlan kutyák is részt vettek és nem minden rusztikus Cane Corso esett át a beavatkozásokon, amint azt számos fotó is bizonyítja.

Az egész XX. században a vágott kutya látványa mindennapos volt. A népszerű kutyafajták, mint a tradicionálisan vágott német boxer, dobermann, német dog, schnauzer, pincser, nápolyi masztiff és sok más fajta szigorú megjelenésével és emlékezetes sziluettjével hívta fel magára a figyelmet. A század végére azonban a vágás helyzete kezdett megváltozni.

A skandináv országok voltak az elsők, amelyek felhagytak a fül és farokvágással.

Napjainkban a világ helyzete olyan, hogy a vágott kutyák csak az Egyesült Államokban, Latin-Amerikában, Kelet-Európa néhány országában, Oroszországban és Kínában vehetnek részt kiállításokon korlátozás nélkül. A vágás teljes betiltását Ausztrália, Görögország, Németország, Dánia, Belgium, Nagy-Britannia, Izrael, Norvégia, Finnország és Svácj támogatja.

Egyes országok engedélyezik a teljesen vagy részlegesen vágott kutyák kiállításokon való részvételét, feltéve, hogy a kutya például a vágási tilalom elfogadása előtt született, vagy olyan országban született, ahol a beavatkozás engedélyezett, vagy ha az orvosi okokból történt és a kutya tulajdonosa rendelkezik megfelelő állatorvosi igazolással. Egyes országok (pl. Németország) kivételt tesznek a vadászkutyafajták esetében, amelyek rendelkeznek munkavizsgával.

Számos kutyafajtára vonatkozó standard megváltozott a fül és farokvágás tilalma miatt. A Cane Corso standardben 2016-ban történtek változások. Annak ellenére, hogy egyes országokban már régóta nem vágják a Cane Corsot, mégis Olaszország a fajta bölcsője és törvényhozója, így sok tenyésztő számára előtérbe került a fül és farokvágás megtagadásának kérdése. Az új standard így szól:

Fülek: háromszög alakúak, közepes méretűek. Széles, jóval a járomívek felett tűzött. A fülek vágatlanok.

Farok: természetes, magason tűzött, tövénél széles. Akció közben magason hordott, de sosem visszagyűrűző.

Az FCI által hivatalosan ismertetett változások magyarázatai:

Hivatkozva két korábbi, 2015.12.17-én (Dobermann) és 2016.1.4-én (Cane Corso) kelt kiadványunkra, az FCI Általános Bizottsága részletes tanulmányt készített arról a helyzetről, amely az érintett fajták származási országai által a standardok módosítása alapján módosított egyes fajtastandardok kiadását követően alakult ki.

Országok, ahol tilos vágott kutyákat kiállításon bemutatni: ebben az esetben -mivel az ország törvényei a legfelsőbb hatóság-, az FCI által jóváhagyott rendezvényeken nem áll módunkban a tradicionálisan vágott fajták vágott kutyáinak kiállítására.

Olyan országok, ahol nincsen tilalom a vágott kutyák kiállítására: ebben az esetben a tradicionálisan vágott fajták kutyái minden korlátozás nélkül kiállíthatók, akár vágottak, akár nem, az FCI által jóváhagyott rendezvényeken. A bírók nem tehetnek semmilyen megkülönböztetést a vágott és nem vágott kutyák között.

Ez az intézkedés a közzététel napjától 2024. december 31-ig érvényes.

Enzo Atison – cseh import kanunk, az Atison kennel negyedik generációs munkájának eredménye.

3.4 A Cane Corso mozgásban

Igazán izgalmas nézni egy korrekt Cane Corsot mozgásban: a tömeg és a fodrozódó izomzat könnyedén siklik a hosszú, nyújtott ügető mozgásban. Statikusan impozáns, atletikussága erőt sugall, de mozgásban minden lépése kiegyensúlyozott, minden energiát hatékonyan, fáradtság nélkül használ fel. Mintha a vízen lebegne.

Ezzel szemben egy rosszul összerakott Corso mozgása zavaros. A háta görbül, a lépései rövidek és szaggatottak és a testét úgy kell forgatnia, hogy ne lépjen a saját lábára. Rövid hátával, meredek szögeivel és magasan hordott fejével a tehetetlenség képe.

Vannak egyszerű szabályok, amelyeket alkalmazhatunk a hatékony működés és a helyes Corso struktúra meghatározására.

Első szabály: A kutyának a lehető leghatékonyabban kell hasznosítania az energiát. Történelmileg a Corso korlátozott erőforrásokkal élt és dolgozott. Ezért a módszeresen megőrzött és növelt energia lehetővé teszi a Corso számára, hogy nagy tömegét könnyedén és kitartóan mozgassa.

Második szabály: Az energiának a kutya egyik végéből a másikba kell átmennie a mozgás létrehozásához. Az energia leghatékonyabb útja az egyenes vonal. Minden egyes alkalommal, amikor az energia irányt változtat -mint például egy kanyar- az energia egy része elvész. Minél több, minél szélsőségesebb az irányváltoztatás, annál több energiát használunk fel.

Példa: a kutya hátulsó részében keletkezik a hajtóerő, amelyet a kutya elülső részébe továbbít, hogy mozgást hozzon létre. A hátulsó részt ellökve előre irányuló lökést hoz létre. Ennek a tolóerőnek a legmesszebbmenő kiterjesztését nevezzük hajtóerőnek. A hátban keletkező energia a gerinc mentén tolódik előre. Ha az energia előre halad, és a felső vonalban mélyedésbe vagy púpra ütközik, akkor az energia elveszik, mert kerülő utat kell tennie. Ez az egyszerű megértés arra a felismerésre vezet, hogy a Corso számára a leghatékonyabb hátvonal a sík hátvonal. Az egyenes vonal a leghatékonyabb út két pont között.

Harmadik szabály: A Corso funkcióját és ezért felépítését tekintve „mindenre képes”, multifunkcionális kutya. Nincsenek szélsőséges vagy speciális tulajdonságai. Ő az egyensúly megtestesítője.

Negyedik szabály: A legenergiahatékonyabb járás a megnyújtott ügető mozgás. Ez a Corso jármódja. A megnyújtott hosszú lépéseket jelent. Ugyanannyi energiára van szüksége a kutyának egy rövid, mint egy hosszú lépéshez. Minél nagyobb területet tud egy lépéssel megtenni a Corso, annál kevesebb lépést kell megtennie, így annál kevesebb energiát használ fel. A hosszú lépés energiatakarékosabb, mint a rövid.

Ötödik szabály: Ahhoz, hogy minimális energiaráfordítással ölelje át a területet, a Corsonak képesnek kell lennie a következő dolgokra:

• Hosszú, kiegyensúlyozott lépéseket tenni.
• A súlypontjának előre kell mozdulnia, a lendületet használva a tömeg mozgatásához. Ezt segítve a fejét nyugodt helyzetben előre szegezi. Megjegyzés a kiállítóknak: a Corso fejét nem szabad felemelni mozgás közben. A Corso akkor mutatja a legjobb járását, ha a feje előre van szegve és nem húzza fel a póráz a válla fölé. Ez korlátozott lépést eredményez.
• A lábak a kutya alá kerülnek gyorsítás közben, hogy csökkentsék a súlyt, amelyet a kutyának minden egyes lépésnél a teste egyik oldaláról a másikra kell áthelyeznie. Az oldalirányú elmozdulás, helytelen a Corso esetében. Ez annak az eredménye, hogy a kutyának a teste egyik oldaláról fel kell emelnie a súlyát és át kell helyeznie a másik oldalra, mert a lábak túlságosan távol vannak egymástól a mozgásban ahhoz, hogy a súlyt egyenletesen szét lehessen osztani. A súly felemelése és áthelyezése minden egyes lépésnél hatalmas mennyiségű energiát emészt fel.
• A lapocka és a medence szögének nyitottnak kell lennie a végtagok kinyújtásához.
• A mozgás közbeni testhelyzet a lehető legaerodinamikusabb legyen. A farkat ugyanolyan alsó szögben hordja, mint a nyakát a mozgás közben.

Az egyensúly a Corso anatómiájának fontos része. Az egyensúly több dologra is utalhat. Az egyik a hátulsó rész tömege és az elülső rész tömege közötti összehasonlításra vonatkozik. A kiegyensúlyozott Corso elől erőteljes, hátul pedig rendkívül jól izmolt, így a kettő viszonylag közel áll egymáshoz. A nehéz elülső és könnyed hátulsó részekkel rendelkező Corso nem kiegyensúlyozott.

A kifejezés a lapocka/felkarcsont és a medence/combcsont közötti szög hasonlóságára is vonatkozik. Egy kiegyensúlyozott kutyának viszonylag azonos lesz a kapcsolódási szöge is.

A meredek vállak, a rövid felkarcsont és a meredek medence gátolja a kutya azon képességét, hogy kinyújtsa végtagjait és hosszú lépéseket tegyen.

A lépés hosszának hátul ugyanolyan hosszúnak kell lennie (térölelő mozgás), mint elől. A hosszú lépés befogadása érdekében a test arányaiban téglalap alakú. A rövid hátulsó rész arra kényszeríti a kutyát, hogy vagy kis lépéseket tegyen, vagy oldalra fordítsa a testét, hogy a hátulsó lábak ne lépjenek rá az első lábakra.

A hatodik szabály összefoglalja mindezeket: A Corso arra lett teremtve, hogy korlátozott erőforrásokkal sok feladatot végezzen el. A helyes típus, felépítés és mozgás ezt a célt tükrözi. Ha egy kutya olyan tulajdonsággal rendelkezik, amely nem optimális a célnak megfelelően, az hiba.

Antiqua Fortis Fata Morgana

3.5 Mit jelent a konvergencia

A koponya és az arcorri rész enyhe konvergenciája a Cane Corso egyik alapvető jellemzője. Ezek a vonalak az orrhegy csúcsánál találkoznak egymással.

A koponya tengelye nem vizuális, hanem képzeletbeli vonal, ami megnehezíti, hogy egy képzetlen szem helyesen helyezze el a fejen. Ez egy egyenes, a fejet metsző vonal, amely a nyakszirt (tarkó) közepének közelében kezdődik, áthalad azon a ponton, ahol az orrcsontok találkoznak a homlokcsontokkal, és az orrcsúcsnál találkozik a pofa tengelyével.

A konvergenciát befolyásoló egyik elem az arcorri rész hossza a fej hosszához képest. A túlságosan hosszú arcorri rész gyakran a pofa/koponya tengelyek párhuzamosságával és a nem eléggé kifejezett stoppal függ össze.

3.6 Betekintés a típusba

A Bibliában Ádám és Éva, a Cane Corso históriájában Basir és Babak. 

Az 1980-ban született Basir (és csíkos testvére Babak) aki a fajta fétisének számít, mivel őt használták a Cane Corso standard vizuális modelljeként és minden értelemben ő volt az első modern Cane Corso.

Basir akkor jelent meg a színen, amikor a Cane Corsot határozott szándékú olasz rajongók kezdték népszerűsíteni, akik az 1970-es évek elején megkezdték az Olaszország Puglia régiójából származó, egyre fogyatkozó fajta rekonstrukciós folyamatát. A lenyűgöző fekete kutyaként ő képviselte az átmenetet a Corso szerelmeseinek egy kis csoportja által tett, megőrzésre törekvő tenyésztési erőfeszítések és a fajta hivatalos elismerése között az 1990-es évek közepén.

A Basir alom, amelyet Giancarlo Malavasi tenyésztett, rokontenyésztés volt: az apja, Dauno (Aliot di Ortonova x Mirak), egy típusos fekete kutya volt, erőteljes, de atletikus testfelépítéssel, szoros előreharapással és kívánatosan nagy, erős és arányos fejjel. Dauno testvérét, Brinát, egy Picciut nevű kutyával (néha Pisciotto néven is említik, ami lefordítva nagyjából „kölyköt” jelent) párosították, így született Tipsi. Tipsi nagybátyjával, Daunoval visszapároztatva Basirt és a szintén meghatározó testvéreit hozta létre, köztük a csodálatos Bulan nevű kant.

Basir végül Fernando Casolino tulajdonába került, akinek gyermekkori kötődései voltak a Cane Corsohoz, emiatt nagyon aktívan részt vett a fajta rekonstruálásában. Ő volt az olasz fajtaklub, a S.A.C.C. egyik alapítója.

Basir minden szempontból méltó volt a hozzá fűzött dicséretekre és nagy reményekre. Apjához hasonlóan fekete volt, a marmagassága 64 centiméter, a súlya pedig 44 kilogramm. E mérsékelt méret mellett jó tartással, nagyon jó felépítéssel, valamint a helyes Corso fejtípushoz oly fontos, konvergáló síkokkal és rövidebb arcorri résszel rendelkezett. Egyszerűen fogalmazva, egy jól felépített kutya volt, amely úgy nézett ki, mint egy Cane Corso. Ő lett a fajta prototípusa.

Amennyi örömre adott okot a Basir alom, annyi frusztráció forrása is volt egyben, mivel a következő generációk nem tudták megismételni a magas minőséget, még rokontenyésztéssel sem, amelyre nagymértékben támaszkodtak a típus megállapításakor.

A sokat emlegetett alom mögött álló kutyák alapos vizsgálata előrevetíthette volna ezt a nehézséget. Ha hinni lehet a fényképeknek, az apai nagyszülők, Aliot di Ortonova és Mirak egyike sem volt olyan típusos, mint a fiuk Dauno, mégis ők voltak az a kombináció, amelyre Basirt és testvéreit vonaltenyésztettek. Így a Cane Corso tenyésztők átkának – a méret, a karakter és a fejforma változatossága – magvait elültették Basirral és társaival.

Érdekes elgondolkodni azon, különösen ma, amikor a Cane Corso fenotípusos válságon megy keresztül, hogy mi történt volna, ha a Corso génállománya lassan és egyenletesen növekedhetett volna, a típus megszilárdítása érdekében céltudatos, nyugodt vonaltenyésztéssel generációkon keresztül. Ha ez megtörtént volna, vajon a mai tenyésztőknek még mindig ilyen nehézséget okozna a magas minőségű és kiváló típusú kutyák következetes előállítása?

Ehelyett az egyre népszerűbbé váló fajta a Basir utáni időkben a Cane Corso átkeresztezésre került az olyan fajtákba, mint a boxer és a bullmasztiff, a számok és az újjáépítés érdekében, majd pedig meg kellett küzdeniük a csalódást keltő ismételt leromlással, amit az elletőládákban találtak. A Basir generációhoz hasonlóan még a legtípusosabb Corsok sem biztos, hogy örökítik önmagukat, ehelyett sokszor újra viszont láttatják a mögöttük álló, zajos, zilált törzskönyvet. Beszéljünk ma bármelyik hozzáértő Cane Corso tenyésztővel és hallani fogjuk a jól ismert refrént a típus visszaszerzésére és átirányítására tett kísérletekről, mintha a fajta génállománya Christine kutyás változatává vált volna, amelyet láthatatlan kezek megszálltak és olyan területekre tereltek, ahová akarva-akaratlanul nem lépnének be.

Mindezek mellett a borúlátás és a végzet mellett mi a jó hír, amit a Basir-sztoriból ki lehet hozni? Csak rá kell nézni. Egészséges felépítése és gyönyörű fejtípusa – beleértve a helyes síkokat és pofát, mint amilyennel sok őse nem rendelkezett – jelzőfényt kell, hogy jelentsen a mai rajongók számára.  Basir volt – és ma is az – a bizonyíték arra, hogy a modern Cane Corso létezik.

Luxury Guards Apocalypse – „Impozáns, atletikus, mezomorf felépítése eleganciát kölcsönöz számára.”

Ahhoz azonban, hogy ezt elérjük, kemény munkára van szükség. Basir és talán a még nagyobb mértékben típusos, de kevésbé ismert testvére Bulan, fontos alapkutyák voltak az úttörő tenyésztő Malavasi számára. Basir és Bulan vérvonala ma az olasz Dell’Antico Cerberus kennelben folytatódik, amely championok és világgyőztesek sorát hozta ki. Mint minden fajta esetében, a példaértékű, de korai kutyákból egységes típus kihozása sok generációnyi kísérletezést, elkötelezettséget és szigorú szelekciót igényel.    

4.    A fajta temperamentum profilja

4.1 Milyen legyen a Cane Corso?

A multifunkcionalitás a múltban, ahogyan a jelenben is a fajta igazán erős pontja. Ez tette lehetővé a múltban, hogy átvegye a más fajták által vállalt szerepeket (őrzés-védés, terelés, vadászat), így a kevésbé vagyonos embereknek értékes szolgálatot tett, hisz nem volt lehetőségük különböző típusú kutyákat tartaniuk az eltérő feladatok elvégzésére.

Ebből kifolyólag a szelekciónál preferálni kell a közepes vagy magas vérmérsékletű kutyákat. Akár egyazon almon belül is előfordulnak hevesebb vérmérsékletű, magasabb zsákmányszerző ösztönökkel rendelkező, vagy igazán temperamentumos kutyák, amelyek nagyobb hajlandóságot mutatnak a funkciójuk betöltésére. Tapasztalt, sokat látott tenyésztők tudják azonosítani ezeket a tulajdonságokat és kiválasztani a leendő gazdik életviteléhez leginkább megfelelő kiskutyát, hogy az egész életre szóló kapcsolat mindkét felének ideális legyen.

A fajta másik jellemvonása az erős mentális egyensúly. A Cane Corso az a fajta, amely tökéletesen autonóm módon gondolkozik, pontosan tudja, hogy mikor van ideje beleavatkozni egy szituációba, de amikor azt megteszi, fellépése határozott és megalkuvást nem tűrő. A Cane Corso ösztönösen tudja, hogy hogyan kell 0-ról 100-ra kapcsolnia -és fordítva- a másodperc tört része alatt és ezt, ha szükséges, a gyakorlatban nem is fél megmutatni.

A Cane Corso magabiztos, soha nem apatikus vagy stresszes. Gyanakvó a családon kívüliekkel szemben és hajlandóságot mutat az emberrel való közös munkára. Az emberrel, akihez a Cane Corso zsigeri és örök módon kapcsolódik, mindig fenntartva a fajtára jellemző komolyságot és büszkeséget.

A Cane Corso adottságaival napjainkban is számos területen megállja a helyét, ilyen az őrzés, a nagyvad vadászat, haszonállatok terelése, sport és civil munka.

4.2 A Cane Corso és a „masseria”

Ha a Cane Corso hagyományos dél-olasz használatáról akarunk beszélni, akkor rekonstruálnunk kell az azóta már eltűnt gazdasági kontextust, amely középpontjában a masseria állt. A masseria az ókori római curtis közvetlen örököse, az akkori gazdasági élet alapköve volt. A curtishez hasonlóan a masseria is elsősorban a védelem szükségleteit látta el. A tengeren elkövetett Saracen inváziók emléke nem kevésbé sajnálatosak, mint a külföldi hadseregek, zsoldos katonák, banditák és bűnözők zabolázásai, nem beszélve a városok és a rivális frakciók közötti folyamatos harcokról.

Ebből az okból kifolyólag a masseriak általában a már meglévő erődítményekben, vagy azok közelében alakultak ki, például a kastélyok, őrtornyok, erős védelemmel ellátott épületek körül, amelyeket később lakhelyekké alakítottak és általában téglalap alakban helyezkedtek el.
Különböző és különféle típusú masseriak létesültek Olaszország déli részén. Ennek tényét ma már csak az régi épületek bizonyítják, amelyek köré létesítették azokat. Így tehetünk különbséget a várakban létesített masseriak, az őrtorony mellé épített masseriak között, illetve az ovális formában egy központi tér köré létrehozott masseria között.

Antiqua Fortis Europa – A Cane Corso mindig éber és megvesztegethetetlen.

Az Itra-völgyben létesített masseriak igazán különlegesek, amelyek „trulli” stílusban épültek, a régió tipikus építészeti formájában. Annak ellenére, hogy különböző stílusban épültek, alapvetően ugyanazokat a funkcionális és gazdasági feladatokat látta el. A középpontjában egy körbefalazott udvar állt, amelyet különféle építmények vettek körül. Ezeket általában mezőgazdasági tevékenységekre használták. A tulajdonos és a segítő lakhelye (domus), valamint a kápolna az udvar közelében helyezkedett el, ezek az építési stílusuk tekintetében nagy odafigyeléssel készültek. Az egyéb célokat szolgáló épületek, mint például a borospincék, olajprések, malom, kemencék stb. kissé távolabb estek és ennek a közelében éltek a parasztok, illetve a gazdaság vezetője is. A masseria legtávolabbi végében az idénymunkások számára találtak szállást, ők voltak a gazdaság legalacsonyabb rangú emberei, akiket „cafoninak” neveztek. Ők az istálló, a tyúkól, a galambdúc, a veteményeskert, valamint a szőlőültetvények, a citrus és olajfák közelében éltek. A főleg búzával és egyéb gabonafélékkel művelt területek, a szarvasmarhák, valamint a vadon vagy félvadon élő lovak legelői a falakon kívül voltak.

A szintézis az, hogy a masseria egy önmagát megfelelően ellátni tudó egység, amely egy jól védhető ökonomikus vidéki szervezettként funkcionált. Egy autonóm kis erődfalu, amely kereskedelmi és mezőgazdasági tevékenységeket folytatott.

A masseria jelen volt a dél-olaszok múltjában és került szoros összefüggésbe a Cane Corsoval, mint hatékony segédeszköz az akkori fáradságos munka és hagyomány valamennyi aspektusához. A nap folyamán a masseria volt az üzleti és kereskedelmi központ. A mészárosok gyakran látott vendégek voltak, itt vásárolták fel a haszonállatokat. A kereskedők a mezőgazdasági termékekkel foglalkoztak, itt zajlott a tej begyűjtése és a tejtermékek beszerzése és minden egyéb elképzelhető tevékenység, amely a gazdálkodással kapcsolatos. Ott voltak még a kocsisok, akik elszállítottak minden terméket, amely szállításra szorult. A masseria vendégeinek szokása volt egy Cane Corsot magukkal vinni, amely általában a kocsijukhoz volt kötve.

Annak elkerülése érdekében, hogy a masseria vezetője által a raktárak és egyéb épületek, valamint az állatállomány őrzésére kiképzett Cane Corsok ne konfrontálódjanak az idegen emberekkel és kutyákkal, láncon tartották őket. Napközben még a láncon is éber és megvesztegethetetlen kutyák voltak ezek. A gazdák kifejlesztettek egy egyedi és funkcionális módszert a kutyák hatékonyságának biztosítására. Erős bőrnyakörveket viseltek, elfordítható gyűrűvel, amelyhez a lánc kapcsolódott. Magát a láncot csiga segítségével egy erős vezetékhez erősítették.

Ez a rendszer korlátozott mozgásképességet biztosított a kutyának, mégis lehetővé téve számára, a dinamikus mozgást, anélkül, hogy belegabalyodna a saját láncába. Ugyanakkor, ha egynél több kutyát használtak, ezzel a megoldással elég távolságot tudtak tartani közöttük, hogy elkerüljék a szukáért vagy az élelemért folytatott harcot.

A legerősebb és legagresszívabb kutyát az istálló őrzésére osztották be, ahol a bejárat mögé rejtőzve kihasználhatta a meglepetés erejét. Csak az öreg kutyáknak és a kölyköknek volt lehetőségük szabadon mozogniuk, a pomerániai törpespiccekkel együtt, akiket pumacchinak, pumettinek, vagy powder puffnak hívtak.

A nyakörv megsebesíthette a kutyákat, ezért ennek elkerülése érdekében, nagy figyelmet fordítottak annak kialakítására. Pár darab 10-15 centiméter széles kicserzett bőrcsíkot helyeztek bele úgy, hogy az belül puha és kívül kemény legyen, a római „mellihez” hasonló módon.
A nyakörvet két hosszú bőrszíj zárta. Az elkészítését szakértő kézművesre bízták, akik olyan fantáziával díszítették a külső részt, hogy igazi remekművek kerültek ki a kezeik alól. A díszítést néha a család címerére is áthelyezték.

Az egyedi lánc rendszer hasznos volt annak magakadályozására, hogy a lovas vagy gyalogos vadászok túl közel kerüljenek kutyáikkal a masseriahoz és károsítsák a növényeket, vagy zavarják a haszonállatokat. Mindezt úgy, hogy elkerüljék az alkalmi járókelők megtámadását.
Éjszaka, amikor szigorúbb biztonságra volt szükség, a Cane Corsot elengedték a láncról, így szabadon felléphetett bárki, ember vagy állat ellen, aki a területére merészkedett. Az éjszakai ragadozók általában rókák vagy menyétek voltak, ritkábban farkasok vagy medvék.

Számos anekdota létezik, amelyek közül sokat ősi babona ölel körül. Ezek sokszor a tolvajokról és cselszövéseikről szóltak, hogy elkerülve vagy becsapva a kutyákat lopni tudjanak.

A legtöbb cselszövés eredménytelen volt a Cane Corso megtévesztésére. A sikertelenségért pedig a banditák sokszor súlyos árat fizettek. A Cane Corso határozottan lépett fel és ha kellett, a haláláig harcolt.

Ez az oka annak, hogy a Cane Corsokat harcosoknak hívták. Nem pedig a szervezett kutyaviadalok barbár és undorító szokása, ahogyan azt sokan gondolják.

Nem tagadható, hogy a masseria kutyái és a látogatók napi kapcsolata időnként arra ösztönözte a tulajdonosokat, hogy bizonyítsák kutyáik felsőbbrendűségét. Egy ugratás, egy kis csipkelődés és a viadal azonnal megszervezésre került.

A kutyákat semleges területre vitték, hogy elkerüljük a terület adta előnyöket. A tulajdonosok egymással szembe helyezték a kutyákat és föléjük hajolva tartották őket, miközben uszították a másik ellen. A kutyákat amint elengedték, egymásnak estek, hátulsó lábukra támaszkodva mellkasukat a mellkasnak vetve bírkózó ölelésben próbálták egymás torkát megragadni és a másikat a földre teríteni. Az egyik harapását a másik fogai hárították el, az esések és kelések növekvő zavarában. A sokkoló és vad látvány elbűvölte azokat a nézőket, akik biztonságos távolságból rögtönzött gyűrűt alkotva figyelték az eseményeket, miközben a kutyák gazdái közelebbről figyeltek és bíztatták a kutyáikat.

A harc körülbelül tíz percig tartott, és akkor ért véget, amikor az erősebb a torkánál fogva földön tudta tartani a másikat, ezzel védtelenné téve őt.

Ekkor a pozícióban lévő kutya tulajdonosa elkiáltotta magát, hogy „mpresato” (csapdába esett) ez hirdette a viadal végét. A legyőzött kutya számára, amelyet a földön fekve nyakánál fogva mozgásképtelenné tettek, nem volt remény a harc kimenetelének megváltoztatására.
Bármennyire is kegyetlenek voltak ezek a viadalok, ritka volt az, hogy a kutya halálát eredményezték. A győztes kutya tulajdonosa megfogta a kutya nyakörvét és egy éles, gyors mozdulattal megszorította annak heréit. A kutya fájdalmában kinyitotta az állkapcsát, a gazda pedig kihasználva a pillanatot elhúzta a másik ebtől. A másik megoldás az volt, hogy egy zsinórral fojtották le a kutyát a másikról, de ez lassabb és kockázatosabb volt. A viadal után a győztes kutya tulajdonosa szabadon dicsekedhetett kutyája képességeivel, amely bizonyította a vérvonalának minőségét és a szelekciós eszközök megfelelő felhasználását.

A karakterbéli tulajdonságok: mentális kiegyensúlyozottság, dominancia, szívósság, agresszivitás, engedelmesség. A fizikai tulajdonságok: erő, ellenállás, a fájdalomtűrés és fáradság határa, reproduktív érvényesség. Tökéletes őrző-védő kutyát tenyésztett, csodálatra méltó felmenőkkel, amelyek méltó utódot biztosítottak számára.

A vesztesnek viszont el kellett tűrnie a megaláztatást, behúzott füllel és farokkal elbújva nyalogathatta sebeit, magán érezve a gazdája és a közönség megvetését.

Nagyon ritka volt az olyan viadal, ahol a fogadás, az anyagi haszonszerzés, vagy az ellenfél megalázása volt a cél. Ezeket rendszerint gátlástalan emberek szervezték, akik az agresszivitásuk miatt használták a Cane Corsot. Az általuk szervezet harcokat titokban tartották, a harcosok pedig „meztelenek”, nyakörv nélküliek voltak. Nagy pénzösszegek cseréltek gazdát és a viadal rendszerinTat az egyik kutya halálával végződött.

A felhasznált kutyák „sufnitenyészetekből” származtak, ahol a különösen agresszív és vad vérvonalakra szelektáltak. Már kölyökkutyaként viadalra képezték őket. Különösen barbár kiképzési módszer volt, hogy a fiatal kutyát egy zsákba zárták, amelyet miután legurították egy dombról kegyetlenül összevertek. Amikor a zsákot kinyitották és a kutya megtámadta a „gazdáit”, akkor előléptették, amennyiben nem, úgy eladták vagy megölték.

Bárminemű szándék elítélendő, amely újjáélesztené ezt az elmaradott és barbár szokást. Kizárólag a történelmi vonatkoztatása miatt említettem meg. Egy olyan emlék darabját, amelyet az élet keménysége formálta emberek és kutyák kemény valóságát teremtve, néha durva és embertelen, de gyakran ösztönző és lenyűgöző.

A jelenlegi tenyésztés, az ember közelsége és javarészt társállatként betöltött szerepe szerencsére teljesen felszámolta a Cane Corso harci hajlamait és véres múltját, amely a ma ismert modern világban elfogadhatatlan lenne.

Születésétől fogva szeretetteljes és megbízható temperamentumával odaadó társa a tulajdonosának. Egy ember teheti tönkre ezt a karakterét, az pedig maga a gazdája. Ő rendelkezik afelett, hogy a Cane Corsojából szelíd jó barát, vagy kíméletlen gyilkos lesz.

Antiqua Fortis Europa – „Születésétől fogva szeretetteljes és megbízható temperamentumával odaadó társa a tulajdonosának.”

4.3 A Cane Corso, mint a farmerek segítője

Láttuk, hogy a masseria önálló egység volt, ahol a mezőgazdasági tevékenységeket állatkerti technikai tevékenységekkel együtt végezték. A növények és az állatok a komplexum földrajzi területének megfelelően váltakoztak. Azt mondhatjuk, hogy mindent termesztettek vagy tenyésztettek, amit a föld lehetővé tett. Ebben az összefüggésben, a terület ésszerű és hatékony felhasználása érdekében az erőforrások egyenlő változatossága és a Cane Corso ebben az értelemben hasznos segítséget jelentett. Őrkutyaként, pásztorkutyaként, juhászkutyaként és védőkutyaként, lehetővé téve ember társainak, hogy szabadabban tudjanak a mezőgazdaságnak és az állattenyésztésnek szentelni magukat. A haszonállatok közül többnyire szarvasmarhát, baromfit, kecskét, sertést és alkalmanként lovat tenyésztettek. A Corso rendkívüli rugalmassággal támogatta ezt a munkát, alkalmazkodva a következő állatokhoz. Mindenhez, amit megköveteltek tőle.

A Corso és a ló

A legelők, erdők és mediterrán bozótosok hatalmas zónái kedvezőek volta a félig vadon élő lócsordák felneveléséhez. Ezek a területek különösen értékesek voltak a masseria számára, mivel a lovak sokféleképpen felhasználhatók voltak a mozgásban, a háborúban, funkcionáltak, mint munkagépen és még kiváló húst is szolgáltattak. Ezért a tenyésztett lovak többsége olyan fajtákból származott, amelyek képesek voltak az emberhez, a vadászathoz és a vontatási munkákhoz alkalmazkodni. A nyílt legelőn, az erdős dombokon való kemény, fáradságos élethez. Ezért egyes fajtákat állóképességük és gyorsaságuk miatt részesítették előnyben. A murgese a mezomorf klasszikus példája és bár kialakulásának szakaszait nem lehet dokumentálni. Szülőföldje a „Le Murge” -Puglia egyik régiója-, történelmileg XVI. századból, amikor Nápolyban az aragónok uralkodtak.

Tudjuk továbbá, hogy a Velencei Köztársaság 1495 és 1530 között jelentős lófarmot alapított a területen, talán ezeknek a murgeseknek az őseit tenyésztették itt.

A Corso feladata volt az állatok őrzése, mivel ezek az állatok mind a tulajdonosok, mind a lótolvajok számára értékesnek számítottak.

A cowboyok („butteri” olaszul) a csíkos vagy fekete kutyákat részesítették előnyben. Ezek a színek álcázták őket a köves és gyakran kopár terepen és megkönnyítették számukra, hogy meglepjék a rossz szándékú embereket.

Egyes gazdák úgy vélték, hogy ezek a színek különleges tulajdonságokat hordoznak, mint például intelligencia, tanulékonyság, agresszivitás és tanulási képesség, olyannyira, hogy erősen meg voltak győződve arról, hogy egy kutya tehetsége egy adott munkához szigorúan összefügg a szőrzet színével.

Ez valószínűleg olyan alanyok megfigyeléséből eredt, amelyek az esetenként fejlett tulajdonságokat egy bizonyos szőrzettel kombinálták, különösen mivel sok terület elszigeteltsége kedvezett olyan vérvonalak kialakulásának, amelyek mindkettőt hordozták.

A lovak őrzésére kiválasztott kutyáknak elég fáradhatatlanoknak és kitartónak kellett lenniük ahhoz, hogy lépést tartsanak a ménessel, valamint olyan erős területérzékkel kellett rendelkezniük, hogy ne engedjék a lovakat a saját legelőjükön kívülre és összegyűjtsék a kóborló csikókat. A kerítés nélküli és elszigetelt helyeken élő Corso tulajdonosok még ma is azt mondják, hogy a kutya területőrzési ösztöne olyan erős, hogy soha nem hagyja el a birtokát, még akkor sem, ha a gazdája nincs jelen.

Ez a makacsság és éberség tette őt a lótolvajok rettenetes ellenfelévé.

A lovak és a kutyák között kialakult szimbiózis olyannyira jellemző volt, hogy a kocsisoknak gyakran hűséges társa volt egy Corso, aki kész volt megvédeni az embert és az árut egyaránt.

A rablók és más gonosztevők elriasztására szerzett hírneve ráadásul tökéletesen alkalmassá tette arra, hogy a tulajdonos család hölgyeinek hintóit, sőt hosszabb utakon a postakocsikat is kísérje.

A Corso és a szarvasmarha

A XIX. század végéig az olasz félszigetet, különösen a partok mentén, hatalmas mocsaras és lápos területek jellemezték, olyan helyek, amelyek az ember számára nehezek és egészségtelenek voltak és gyakran maláriát hoztak magukkal.

Az irodalom és a krónikák beszámolnak az e zónákban élők szomorú és nehéz életről, klasszikus példákat találunk a Maremma (Alsó-Toszkána és Felső-Lázió), a Pontinus mocsarai, a Tirrén-tenger partjai mentén, a Pó folyó deltájában és az Adria-Ión-tenger partján fekvő Policoro síkságán. Ebben az ellenséges és vadul szép környezetben hatalmas bölénycsordák és nyers kelet-európai szarvasmarhák legeltek. Ezek az állatok jól alkalmazkodtak a földhöz és így gazdaságilag is jövedelmezőek voltak. A Corso szerves része volt ennek a tájnak, átvette a cowboyok munkáját és megkímélte őket a csordák őrzésének gondjától. Alkalmanként neki kellett uralkodnia egy-egy bika dühén, vagy visszavezetnie a nyájba egy szökésben lévő borjút.

A Cane Corso szinte egész Dél-Olaszországban ismert és a XVIII. századi híres nápolyi műveken, amelyek ma a San Martino-i múzeumban és magángyűjteményekben találhatók, reprodukálták. Feltételezhetjük, hogy a kor szobrászai olyan kutyákat használtak, amelyek általánosan ismertek voltak.

A felejthetetlen Giulio Colombo (a jól ismert olasz „kutyás” és bíró), aki elmondta, hogy „bizalmas kapcsolatban” állt ezekkel a masztiffokkal attól kezdve, hogy a háború előtt, amikor barátja, Berlingieri báró vendégeként Policoróban vadászott vadra és vaddisznóra. Megerősítette, hogy azon a vidéken a kutyákat ökrök és bivalyok őrzésére használták: úgy állították meg őket, hogy a fülüknél fogva megragadták őket és kitartóan mozdulatlanná tették azokat. Egy bottal kellett lefeszíteni őket, hogy a szorítás meglazuljon.

A hűséges fajtáról szóló anekdotákból merítve Colombo megismételte a Policoro farmon kasztrált hím bölény történetét. Az állat, minden reggel a bivalyistálló ajtaja mellett várta a férfiasságát profanizáló férfit, abban a reményben, hogy megtámadhatja. Egy nap sikerült meglepnie, mire az a földre vetette magát, hogy biztonságot keressen. A bosszúszomjas bölény már éppen elérte volna, amikor Aiace, a masztiff ráugrott a dühös állatra és fogaival megragadta és egy árokban kötöttek ki: Aiace megsebesült, gazdája megmenekült.

Francesco Antonio Saverio és Bartolomeo Pirelli egyaránt nyers realizmussal írja le ezt az akciót: egy Corso egy hatalmas, félhold alakú szarvakkal rendelkező ökröt tart a fülénél, az orrával, mint különösen érzékeny és fájdalmas ponttal megegyezően.

Kutyák tehát, amelyek kemények, határozottak, dominánsak voltak és képesek szembenézni olyan félelmetes és hatalmas állatokkal, mint a felbőszült bikák.

Ez az akció minden volt, csak nem könny, és tapasztalatot és rettentő képességet igényelt. Gyors és halálos párbaj alakult ki kettejük között: a bika lehajtott fejjel, horkantva és a földet tapogatva védekezett, miközben a kutya igyekezett elkerülni a hegyes szarvakat, miközben ide-oda szögdelve, várta az alkalmat, hogy ráugorhasson zsákmányára és fogait egy érzékeny pontjába vájja, ahol, hevesen rázkódva, de ellenállva, elkapta az állatot és a porfelhő közepette kényszerítette megadásra.

Ennek a fogásnak a keménysége nagyon fontos tulajdonság volt, amelyre a cowboyok nagy hangsúlyt fektettek. Meg lehet érteni, hogy a tolvajok miért maradtak távol a csordáktól és milyen szomorú véget szántak az állati ragadozóknak. Ez utóbbiakat, amint megpillantották őket, megtámadta egy csapat kutya. Amikor odaértek hozzá, az egyik megragadta őt a nyakánál, a másik pedig az oldalánál fogva. Ellentétes irányba húzták, amíg kevesebb, mint tíz perc alatt a bőrét darabokra tépték. A többi kutya kordában tartotta a helyzetet, az zavarodott marhák közelében maradtak. Ez a beavatkozás csak a nagy és veszélyes állatok, mint a medvék és farkasok esetében történt, de lehetővé tette a cowboyok számára, hogy a csordákat csak időnként ellenőrizze lóháton, kihasználva ezeket az alkalmakat a kutyák etetésére. Csak a vemhes szukák és a legidősebb kutyák voltak mentesek e feladatok alól és a masseria épületek és udvarok közelében tartották őket, ahol egyéb feladatokat láttak el. A legnehezebb munkát látták el a mészárosok kutyái, amelyeknek hagyományosan fehér csík volt az orrukon. A legelőről a vágóhídra kellett vezetniük a szarvasmarhákat.

Az út gyakran nagyon hosszú volt és éjszakai megállást igényelt. Általában egy kutya elegendő volt harminc vagy picivel több állat vezetésére és terelésére és a Corso figyelmesen és gondosan vigyázott rájuk. A teljesen természetes állapotban nevelt szarvasmarhák ugyanolyan veszélyesek voltak, mint a vadállatok. A kutyáknak, hogy megalapozzák az irányítást, és engedelmessé, könnyebben vezethetővé tegyék a csordát, kezelniük kellett a domináns hímet. A felelősség csak a vágóhídra érkezéskor ért véget és még ott is elvárták a kutyáktól, hogy a rémült állatok mozgásképtelenné tételével segítsék a mészárost.

A marhavásárokon időnként előfordult, hogy egy vad bika vagy bivaly, miután kiszabadult a gazdájától, pánikot keltett a tömegben. Egy Corso a gazdája parancsára hatékonyan beavatkozott és a tőle megszokott pontossággal feltartóztatta az állatot. Ez a gyors és látványos közbelépés a félelemtől még mindig reszkető tömeg csodálatát váltotta ki és a Corsok akaratlanul is mindenki kedvenceivé váltak.

Mindezek tudatában a Corsot igazi „olasz terelőkutyaként” határozhatjuk meg.

A félvad szarvasmarhák őrzésén és vezetésén kívül, mint említettük, az állandó tenyészállomásokon, vagy istállókban végzett munkában is segédkezett.

A Pugliai Gargano régióban a bivaly- és tehéntenyésztő állomások használata ősi gyökerekkel rendelkezik és még ma is sok masseriában foglalkozás. A Corso, mint általában, láncra verve végzi feladatát.

A massarók nagyon kevés figyelmet fordítanak a szőrzet színeire, amelyeknek nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget, ehelyett inkább olyan tehetséges fiatalokat választanak, akik ügyesen tanulnak a felnőtt szakértőktől. Ellentétben a múltban, amikor a párosítás spontán módon történt a szukák és a legerősebb kan kutya között, ma már sokkal gondosabb a kiválasztás. Ezzel kapcsolatban azt mondják, hogy a korábbi időkben sokkal több kutya volt és sokkal kisebb volt a más fajták vagy vérvonalak behozatalának kockázata.

A szarvasmarhák, a cowboyok és a Cane Corso közötti ősi fúzió másik bizonyítéka az a bájos szoborcsoport, amely az úgynevezett „Sammartino-csoport” egy részét alkotja, a Catello gyűjtemény egyik bölcsőjét.

Három borjú, egy tehén, egy vödör tej, egy erőteljes bika, két cowboy és egy Corso: őzbarna, fekete maszkkal, amputált füllel és farokkal, izmos, feje jellegzetesen éber testtartásban, nyaka körül pedig a hagyományos nyakörv. Harmonikus, funkcionális és az évszázados déli hagyományok tanúja.

Corso, juhok és kecskék

A juhtenyésztés olyan régi tevékenység, mint az emberiség és délen olyannyira fejlődött és tökéletesedett, hogy hatalmas földterületek gazdasági hasznosítását határozza meg. A második világháború idejéig a juhok és kecskék százezres nagyságrendben voltak megtalálhatók, egyszerű és világos, szinte katonai hierarchiába szerveződve, amely felosztotta és átcsoportosította az állatokat és kísérőiket. A punta vagy pasta, gyakran egyetlen gazdával, 10-15 ezer egyedből állt és különböző, esetenként 400-500 darabos morre (csordákra) oszlott.

Az őket gondozók között is szigorú hierarchia volt, akik egy körülbelül hatvan fős közösséget alkottak.

Az eredmény egy hatékony gépezet volt, amely a legelőkből és a csordák termékeiből – hús, gyapjú, tej – a maximumot hozta ki. Itt vita nélkül az abruzzói juhászkutya uralkodott.

A 70-es években, amikor ez a tevékenység már erősen visszaszorult, az erdészeti szolgálat még mindig több, mint háromezer példányt számolt össze a különböző déli régiók vidéki területein és a szakértők ezt a számot túlságosan alacsonynak tartották.

Mindazonáltal a Cane Corso még ebben a környezetben is jól körülhatárolt és ésszerű helyet talált magának, anélkül, hogy behatolt volna az Abruzzo területére. Valójában ez utóbbi, amelyet gyakran egyszerűen „fehér kutyának” vagy „abruzzói masztiffnak” vagy „juhászkutyának” neveznek, temperamentumánál fogva jobban kötődik a juhokhoz, mint a pásztorokhoz. A legelőn követi a nyáj minden mozdulatát és senkit, sem embert, sem állatot nem enged a nyáj közelébe.

A Corsonak ezzel szemben nagy szüksége van az emberi jelenlétre és a velük való kapcsolatra és soha nem hagyja el a pásztorok oldalát, akik mindenféle feladatra tudják tanítani őket.

Itt az ő feladata a legelők területének ellenőrzése volt, amikor a nyájak távol voltak és az istállók és pajták vagy a parasztházak őrzésére volt kihelyezve, amelyekhez gyakran tartozott egy disznóól is, egy kisebb csoport sertéssel és néhány szarvasmarhával.

Ugyanakkor, a csordák kis és nagy trasumanzájának (vándorlásának) időszakában értékelődtek fel igazán a Corsok tulajdonságai. A trasumanza egy rítus, amelynek gyökerei a római kor előtti idők büszke és harcias italiai katonapásztorainak szezonális vándorlásaiban gyökereznek, akik minden vagyonukkal együtt a nyári hegyi mezőkről a téli völgyekbe költöztek.

A kis trausomanza -amely valószínűleg a legrégebbi- rövid, szinte függőleges mozgást jelentett a hegyről a völgybe.

A nagy -minden bizonnyal a legismertebb- hosszú, többnapos, inkább vízszintes irányú utazásokat jelentett az abruzzói hegyek és a pugliai síkságok között.

Az útvonalakat a kontinentális Olaszország és Szicília ösvényein és füves sávjain keresztül, az évszázadok során szinte változatlanul követték. Az indulást pontosan előkészítették, miután a rendezők tanulmányozták a csapok felosztását és az út menti megállókat. Minden csorda a saját legelőjéről érkezett, és különböző útvonalakon haladt egy előre meghatározott célállomás felé, az általuk követett utak előkészített és szabályozott rendszere szerint.

Szinte végtelen folyam volt ez: egy rendezett gyapjútenger, amely a juhbőrbe öltözött emberek vezettek, akik nehézkesen lépkedve ereszkedtek le a völgyekbe.

Mellettük haladt a Corso, aki minden mozdulatot és minden pillantást követett, készen arra, hogy szükség esetén spontán vagy parancsra, éles támadással avatkozzon be.

Az abruzzói fehér kutyák, akik a poggyászok közé keveredve rótták körútjukat, továbbra is gondosan és csendben őrizték őket.

Ez egy jól működő és jól bevált rendszer volt, amely lehetővé tette, hogy a juhok baj és veszteség nélkül elérjék céljukat.

Évről évre megújultak a különböző kultúrák közötti kötelékek, és a hegyek és a völgy élővilága közötti régi kapcsolatok újjáalakultak.

A novembertől májusig tartó hét hónap alatt a férfiak csak a legszükségesebbet pihentek és teljesen a munkának szentelték magukat.

Ez volt a maximális termelés, a nyírási időszak, a bárányok és kecskék születésének, a sajtkészítésnek és a legelők előkészítésének időszaka.

Az első fejés hajnalban történt, mielőtt az állatokat kivitték volna legelni, a második este, amikor visszatértek az istállóba.

A bárányok és kecskegidák, akik a karámban maradtak, nyivákolással keresték hazatérő anyjukat és a tejet és amint megtalálták, rögtön a túlcsorduló tőgyekhez tapadtak. Érdekes volt megfigyelni a sötétebb színű bárányokat, akik a sok világos juh között azonnal megtalálták a szintén sötét anyjukat, Megható és gyengéd képet nyújtott.

A sajtkészítés napja alatt a tűz körül szorgoskodott a csapat, dolgoztak és átalakították a hosszú sorokban álló tejeskannákat és elrakták érlelésre a kész sajtokat.

E zűrzavar közepette a Corso munkája a hatalmas mennyiségű és értékű anyag miatt nélkülözhetetlen volt.

Légi láncaikhoz kötve szüntelenül járőröztek a bárányok és a kecskegidák körül a karámokban, a tej- és sajtraktárakban, valamint a menedékhelyeken, ahol gyapjúbálák hegyei vártak a szállításra.

Közben a gondozó pásztorok a kutyák párosítását tervezgették. Az alkalmas pillanatban a legtehetségesebb és legképzettebb kutyákat választották ki a típus pontos megjelölése alapján.

Nem mindig zárták ki a Corso és az Abruzzese keresztezését, hogy a két fajta fizikai és viselkedésbeli tulajdonságaiból a legjobbat kapják.

Májusban megkezdődtek a hegyvidékre való visszatérés előkészületei és a pásztorok a sétapálcájukra támaszkodva, mindenükkel együtt újra bejárták azokat az utakat, amelyek a nyári legelőkre vezettek, ahol októberig maradtak.

A trasumanza során és az alpesi legelők időszakában a nyájaknak a farkasok támadásai mellett, amelyeknek a fehér kutyák által való meghiúsulását kockáztatták, a medvék támadásaitól is tartaniuk kellett, különösen a Gran Sasso, a Maiella és a Matese övezetében. A medvék számára ellenállhatatlan ösztönzést jelentett, hogy visszatérjenek a zsákmányhoz, mivel a birkákat könnyedén el tudták kapni. Emiatt gyalogos vagy lovas vadász csapatokat szerveztek az erősebb és kitartóbb Corsokból álló falkával, amelyhez néha stravieri, -a Corso és a helyi kopó keveréke- valamint az abruzzói juhászkutya is csatlakozott.

A kutya és a medve találkozása, miután a kutyát elszabadította a gazdája vad és kegyetlen volt és nem volt lehetőség az ismétlésre. A kutyák csak akkor maradhattak életben, ha sikerült mozgásképtelenné tenniük a medvét és ha a vadászok elég gyorsak és ügyesek voltak ahhoz, hogy csákányukkal végezzenek vele. Ennek a műveletnek a nyersessége számos művészt lenyűgözött és számos műben megörökítették.

Candeloro Cappelletti egy 1700 körül készült majolika tányéron realizmussal ragadja meg a jelenet dinamikáját: a falka által körülvett medve, -akit már megsebesítettek a vadászok- még egy utolsó kísérletet tesz, hogy mentse magát. Egy straviere élettelenül fekszik a földön, egy abruzzói a medvét a torkánál fogva tartja, egy Corso pedig támadásra készül.

Még durvább a Real Fabbrica Ferdinandea, Francesco Gallo 1790 és 1806 között készült munkája.

Itt a medve egy Corsot tart nehéz mancsai alatt, miközben a kutya hiába próbálja elérni és megharapni, egy másik Corso bátran támad.

A Corso szerepe a kecsketenyésztésben kicsit más volt. Amikor ezeket az állatokat nem a juhokkal együtt tartották a morrában, ahol ugyanúgy és ugyanolyan gazdasági céllal nevelték őket, általában kisebb csordákban nevelték, kisebb tenyésztők.

Ez egy melléktevékenység volt, amelyet a falu szélén vagy a parasztok házaiban folytattak. A kecsketartó inkább fekete vagy búzaszínű kutyát tartott, amelyre rábízta a kis csordát és annak szerény legelőjét.

Reggel és este a kecskéket a faluba vitték, hogy a tejet közvetlenül a vendégeknek osszák ki. A Corso összetartotta a kecskéket és segített az állattartónak a makacs kecskékkel, amelyeket nem lehetett megfejni.

Az idősebb calabriai és lucaniai emberek még mindig emlékeznek erre a jelenetre.

Filippo Palizzi (1818-1899) a kecskepásztoroknak szentelte az 1849-ben készült „Il profumo dell’erba” (A fű illata) című festményét: egy vidéki házikó, egy fiatalember, vállán egy köteg frissen vágott fűvel, hat fiatal kecske, akik reszketnek a vágytól, hogy megrágcsálják és a mindig jelenlévő sötétbundás Corso, aki békésen pihen.

A Corso valóban szerves része lehetett az agrárpásztori tájnak, ha ugyanez a Palizzi egy másik festményen egy vidám vidéki pikniket ábrázol, ahol parasztok és szerzetesek mellett, egy Cane Corso ül éberül egy szekér kerekénél.

A juhtenyésztés és a transumanza ihlette a művészeket, írókat és költőket: korszakos idők, a fáradtságot, az évszakok nehézségeit, a lét veszélyeit, a nosztalgiát leküzdeni, durva és szelíd emberek kovácsa. Hozzászoktak ahhoz, hogy bőrükön és lelkükön érezzék a természetet, hogy úgy beszélgessenek a kutyáikkal, mintha azok egy és ugyanazok lennének és hogy hivatásuk hosszú csendjeiben érezzék Isten jelenlétét.

Prometeo della Valle dei Lord (tulajdonos: Szűcs Szilárd) – „A vadászatra használt Cane Corsok általában csíkosak vagy fekete maszkos fawn színűek voltak, amely megkönnyítette a meridone (Dél-Olaszország) növényzetében való rejtőzködést.”

A Corso és a sertés

A sertéstenyésztés már a legrégebbi idők óta fontos szerepet játszik az európai népek mezőgazdasági és pásztortevékenységében, húsuk pedig fontos élelmiszer.

Az iparosodás előtti Európa gyakran ritkás, nyílt területekkel megszakított erdei, ahol a magas fák és növények fokozatosan váltak legelővé, ideális élőhelyet jelentettek a vad vagy félvad sertések tenyésztéséhez.

A sertések rendkívül gazdaságos állatok, amelyek képesek húst és zsírt előállítani a legszerényebb táplálékból, amit az erdő kínálhat: gyökerekből, gumókból, gesztenyéből. A sertések olyan értékes vagyontárgyak voltak, hogy az ötödik századi szalézi törvények legalább tizenhat cikkelyt tartalmaztak a lopásukra vonatkozóan. Különösen Dél-Olaszországban a paraszti disznótenyésztés egészen a közelmúltig általános volt és bár korlátozott számban, de még mindig folyik.

A kutya mindig is nélkülözhetetlen segítője volt az embernek, először a vadon élő disznók vadászatában, majd a házi tenyésztők házőrzőjeként. A német Saupacker, szó szerint „a kocák támadója” és az olasz Cane Corso két, mind morfológiailag, mind temperamentumilag rendkívül hasonló példája azoknak a fajtáknak, amelyek tökéletesen megfelelnek a fent említett felhasználásnak.

A sertéseket egyfajta fordított függőleges transzumanzában vitték ki a legelőre.

A síkságról a hegycsúcsokra szeptember, október és november hónapokban mentek, vagyis akkor, amikor a gesztenye- és tölgyfák érett termést kínáltak. A sertéspásztorok ezeket a hónapokat „erdei hónapoknak” nevezték. A hegycsúcsokról a síkságra a betakarítás után ismét a legelőre jöttek.

Ahhoz, hogy sertésekkel lehessen használni, a kutyáknak határozottnak kellett lenniük, szilárd izomzattal kellett rendelkezniük az állatok pontos fogásához, amit serratanak, szorosan zártnak neveztek. Valójában nem volt könnyű dolguk: a vadabb állatokat kellett kordában tartaniuk, mert hajlamosak voltak az erdőbe menekülni vagy a bozótba bújni. Ilyenkor a kutyának ki kellett űznie a disznót és visszatartania, amíg a kondás megérkezik. Sokkal veszélyesebb volt szembenézni egy fenyegető kan disznóval.

A kan disznó ugyanis rossz természetű, agresszív állat és a vaddisznóhoz hasonlóan vastag és páncélszerű, kemény sörtékkel borított bőrrel van megáldva: mindezek mellett, 200 kiló körüli súllyal büszkélkedhet.

Gyakran előfordult, hogy egy vaddisznó kant a házi koca szaga vonzott: ebben az izgalmi állapotban komoly veszélyt jelentett a morra (sertéscsorda) számára. Az állattartók által felbuzdítva a kutyák megtámadták a betolakodót és gyakran sikerült megölniük, finom húst biztosítva ezzel maguknak és gazdájuknak.

A disznóólat meg kellett védeni az olyan ragadozóktól is, mint a farkas, a medve, valamint a mindig jelenlévő tolvajoktól.

A sertések körül valóságos ipar alakult ki, kihasználva a fajta sajátos tulajdonságait: a gyors és olcsó tenyésztést, a termékenységet (6-20 sertés egy alomban) és az alom gyakoriságát. A sertés minden része felhasználható. A sertéshús sóval vagy kolbászként való tartósításának dél-olaszországi módszere ókori gyökerű: a rómaiak a kolbászt lucanichenek nevezték, utalva arra, hogy Lucaniaból származik. Meg kell érteni az állatoknak tulajdonított nagy értéket és még azt is, hogy a tenyésztők hogyan jutottak el odáig, hogy az anyakocák számára túl soknak bizonyuló, feleslegessé vált kismalacok elválasztására az emberi anyatejet használják.

Enrico Pani Rossi szenvedélyes krónikát írt erről a témáról „La Basilicata” címmel (Verona, Cirelli 1868, 70. oldal): „Ebből az iparból évente egyszer néhány szegényes ruhadarab árára, gyógyszerekre, a kunyhó bérleti díjára, valamint ennivalóra telik A disznó az egyetlen vigasz ebben a nyomorúságos életben és nem csoda, hogy úgy gondoskodnak róla, mint a gyermekeikről. A család tagjaként él velük, osztozik a gyerekek sírásában és az asszonyok tejében. Tegyük hozzá a gondoskodást, amellyel felnevelik, amit a saját szememmel láttam és a családfő szeretetteljes pillantásait…”.

A sertéspásztorok is a fekete Corsokat részesítették előnyben, egyrészt azért, hogy megkülönböztessék a pásztorok fehér kutyáitól, másrészt, hogy jobban lássák a fehéres-rózsaszínű sertések között.

Ezeknek a kutyáknak fehérjében különösen gazdag, a vágásokból származó balesetben vagy betegségben elpusztult sertések húsából, halva született vagy a koca által összenyomott malacokból állt a táplálékuk. Abban az időszakban, amikor nem volt szülés vagy vágás, a kutyáknak úgynevezett „caniglia”-t (kutyakenyér) adtak, kenyeret különböző összetevőkből, amelyet a gazda felesége hetente egyszer készített nekik és a kenyérrel együtt a család számára is sütött.

Bizonyos esetekben ennek a szokásnak köszönhetjük a Cane Corso kis törzseinek teljes tradícióban való megőrzését, amelyekből nehezen, de sikerült néhány egyedet kivenni a fajta rekonstruálásához.

A kutyák a családjuk által felkínált táplálékot gyakran azzal egészítették ki, amit az erdőkben és a mediterrán bozótosban találtak: rágcsálókkal, borzokkal, gyümölcsökkel, sőt, még azzal is, amit a tavakból és patakokból a mancsukkal ki tudtak halászni. A sertéspásztorok Corsoi még a többieknél is nagyobbak és robusztusabbak voltak.

Nyáron a csordákat este, amikor hűvösebb volt, legelni vitték, nappal pedig a folyók vagy tavak melletti nagy tölgyfák árnyékában tartották őket.

Amikor közeledett az idő, a vemhes kocák elhagyhatták a csordát és az erdőben találtak egy csendes és nyugodt helyet, ahol megfialhattak. Néhány nap múlva a sertéspásztor egy szamárháton, amelynek nyergébe két fonott kosarat erősített, elindult megkeresni a kocát és bízott Corsojában, hogy kiszagolja az utat az ivadékokhoz.

A kutya jelenléte ismét nélkülözhetetlen volt, mivel a koca mindenkire rátámadt, aki a közelébe merészkedett. A kutyának a fülét fogva kellett tartania, míg a sertéspásztor átrakja a malacokat a kosarakba.

A gazda e ponton visszahívhatta a kutyáját: a koca most már nyugodtan követte őt vissza a karámba, ahol kicsinyeivel együtt újra csatlakozott a csordához. A kutyák nem voltak különösebben kiképezve erre a munkára, hiszen ezt már kiskorukban megtanulták, amikor a felnőtteket figyelték munka közben.

Volt egy másik szokás is délen, amely megterhelő és kényes feladatot adott a Corsonak.

A családok gyakran vásároltak malacot a tavaszi vásáron és azt tervezték, hogy késő őszre felnevelik és levágják. Nagy gondot és figyelmet fordítottak a hízlalására: minden reggel egy sertéspásztorhoz adták egy pár Corso kíséretében, aki kivitte legelni. Ahogy a sertéspásztor házról házra járt, úgy nőtt a csorda létszáma, míg végül több mint százan voltak a gondjaira bízva és ezzel egy időben a kutyák feladatai is egyre nehezebbé váltak, mivel próbálták őket együtt tartani és irányítani. Csak a kutyák és a sertéspásztor közötti egyedülálló és intenzív kapcsolat, a legelőkön együtt töltött hosszú, magányos órák gyümölcse tette lehetővé, hogy egyszerű pillantással vagy gesztussal megértsék egymást és. hogy biztonságosan eljuttassák a csordát a legelőre és vissza. A gesztenye-és tölgyfaerdők bőséges táplálékot nyújtottak a disznóknak estig, amikor a pásztor és a kutyák visszakísérték őket a faluba és a gazdáikhoz, akik, miután bezárták a disznókat az óljukba, újabb ételt adtak nekik a konyhai maradékokból, valamint a vályúba forrón öntött porrá őrölt búzából és korpából.

A szezon végén a sertéspásztor a szokásoknak és az övezet mezőgazdasági erőforrásainak megfelelően kapta meg a fizetését: 40 liter olajat vagy 40 kiló búzát vagy 70 kiló kukoricát, esetleg valami mást. Ezzel a sertéspásztor gazdagíthatta az asztalát és tarthatta el a családját. Olyan nagy gondot és fontosságot tulajdonítottak ezeknek az állatoknak, hogy még ma is azt mondják az olaszok, arra az emberre, aki csalódott és levert, az „elvesztette a disznóját”.

4.4 A Cane Corso és az aréna

A Corso követte az embert mindenféle tevékenységében, következésképpen azokban is, amelyeket ma helytelenítünk, de amelyek a múltban a déli népek szokásainak, kultúrájának részét képezték.

A fajta „sportos” harcban való használata egy bizonyos mentalitás eredménye volt és tükrözte azokat a szokásokat és tradíciókat, amelyek akkoriban tetszettek az embereknek és a szabadidő eltöltésének egyik módja volt.

Szükség van ezekre a gyors történelmi betekintésekre, mert ezek az ember történelmének egy részét alkotják: láncszemek az ember fejlődésének láncában és a kutya volt a társa jó és rossz cselekedeteiben.

A kutyaviadal hagyományát Szicília egyes részein zsigeri szenvedéllyel ápolták, idővel kialakítva lokális sajátosságait. Egyértelművé kell tennünk, hogy a szigeten a kutyaviadalok soha nem voltak olyan erőszakosak és kegyetlenek, mint a titokban, szerencsejáték céljából szervezett, súlyos sérülésekkel vagy halállal végződő küzdelmek. A felhasznált kutyák kizárólag Corso kutyák voltak, amelyek gazdáik számára értékes segédeszközként szolgáltak munkájukban és soha nem azok a mixek, amelyeket néha tévesen Corsonak neveznek és amelyeket aljas egyének még ma is harcra használnak.

A „sportos” küzdelem („sciarra” – veszekedés) célja az volt, hogy az ember kutyája erejét és jellemét bizonyítsa, amellyel meg kellett próbálnia uralkodni ellenfele fölött.

Annak érdekében, hogy a kutyákat megvédjék a veszélyes sérülésektől, a harc előtt nagy és erős bőrnyakörvvel látták el őket, amelyet kívülről egy fémlemezzel díszítettek, amelyre a kutya nevét vésték. A harc módszere hasonló volt a fentebb már leírtakhoz, egy rögtönzött, a nézők által körbefogott arénában. A sciarra végén a győztes kutya gazdája a nyakörvére erősítette a cofficedda-t: ez egy kis, gazdagon díszített edény. Ebbe kellett belehelyezniük a jelenlévőknek a győztes kutya gazdájának felajánlott szivarokat, az ünneplés során.

Vittoria zónáiban még ma is emlékeznek a múltbéli bajnokok nevére, mint például a Furiusu, Briganti és a Baroni Don Turiddo Lillo, valamint a Fraschidda.

Néha a harc iránti szenvedély elkeseredett magasságokba jutott, amint azt az 1950-es évekből származó történet is mutatja. A hős egy kutya volt, akit Cinquantadue-nak (ötvenkettő) neveztek el, a születési éve miatt. Híres bajnoka volt a skiahimnak. Egy nap cirkusz érkezett Tonba, hogy reklámozza a látványosságát, egy oroszlánt mutatott be, akit idomárja pórázon vezetett.

Cinquantadue gazdája annyira biztos volt kutyája fölényében, hogy párbajt javasolt az oroszlánnal. A Corso, akit mindenki bátorított, nem habozott támadni és sebesülései ellenére tovább harcolt, amíg a csatatéren meg nem halt.

Luxury Guards Amnesia (tulajdonos: Béres Petra Csenge) – kiváló és eredményes párost alkotnak.

4.5 A Cane Corso karakterbéli jellemzői

A funkcionális képességek meghatározásával kapcsolatos kérdések

Egy kutyafajta temperamentumjegyeinek meghatározásához nem hagyhatjuk figyelmen kívül a fajta funkcionalitását és morfológiáját, amelyek egymást kiegészítik és a fajta idővel történő szelekciójának eredményei. A kutyafajták háziasításának története elmeséli, hogy a farkastól kezdve az ember, aki még vadászó-gyűjtögető életmódot folytatott, hogyan alakította ki az első ős-kutyákat, változtatva meg a farkas ösztöneit és morfológiáját, hogy az ember életéhez és szükségleteihez igazítsa. Hogy ez hogyan, mikor és hol történt, azt jelenleg is vizsgálják és még mindig számos hipotézis van terítéken.

Az ember nem lett volna az, ami ma, ha sok ezer évvel ezelőtt nem találkozik a kutyával (Gallicchio, 2001). A domesztikáció folyamata a legmélyebb gyökereitől kezdve magában hordoz egy talán feloldhatatlan kétértelműséget: az ember háziasította-e az állatot, vagy az utóbbi háziasította magát?

Bár az állatfajoktól függően a háziasítás különböző tendenciáinak és módszereinek lehettünk tanúi, központi elemnek tekinthetjük – hol jobban, hol kevésbé elterjedt – az állatok aktív részvételét ebben a folyamatban, amely egyenrangú az ember állandó munkájával (Marchesini, 1999).

Luxury Guards Atom Bomb (tulajdonos: Tapasziné Botlik Hajnalka) – méltó reprezentánsa a fajtának.

A házi kutya esetében

Canis familiaris esetében beszélhetünk a következőkről:

Valódi koevolúcióról, vagyis két, ugyanahhoz a közösséghez tartozó faj evolúciójáról, amelyek olyan szoros kölcsönhatásban vannak, hogy kölcsönösen befolyásolják egymást (Coppinger, 1983). A mi történetünk azonban, amely minket érdekel, sokkal újabb keletű és ez a Cane Corso Italiano története, amely kevesebb mint fél évszázaddal ezelőtt kezdődött, több ember munkájának köszönhetően – Bonatti és Ballotta számolt be Pugliában arról, amit „Cane Corso-nak” neveztek, vagy még inkább a különböző deklinációkkal, amelyekkel a szó a helyi használatban rendelkezett: Corz és Cors Pugliában és Campaniában; Cani Corzu, Corsicu, Corsicu, Cuorsicu, Cruozzu Calabriában és Lucaniában (Rohlfs 1925 és Accattatis 1895). Kétségtelenül létezett egy – sajnos erősen leromlott – ökotípus maradványa, amelyet a történelem és a hagyomány örökségül ránk hagyott: a klasszikus kor dicsőséges és mitikus olasz molosszere.

Az első benyomások

Azt kell mondani, hogy a felfedezett kutyák erős aggodalmakat keltettek a típusuk homogenitásával kapcsolatban, olyannyira, hogy a hetvenes évek közepén Breber azt mondta:

„Láttam néhány kutyát, amelyeket reprezentatívnak hoztak hozzám, de a valóságban nagyon heterogének voltak. A fajta legalább 20 éve a hanyatlás és a számbeli visszafejlődés fázisában volt és ez nyilvánvalóan látszott ezen a maroknyi túlélőn. Mit kell tenni, hogy megtaláljuk a helyes utat? Hogyan lehet különbséget tenni a tipikus és a típusidegen között? A vizsgált kutyák közül sokban nyilvánvalóan a dán dog, a boxer, a mastino napoletano, még távolabb, az agár és a mastino abruzzese hatásait lehetett felfedezni. Hogyan lehet ezektől az egymást átfedő hatásoktól a homályosan meghatározott molosszoid alapot elkülöníteni? (P. Breber).

Ezt a tanácstalanságot fejezte ki Gandolfi is, aki 10 évvel később a „fajta” helyzetét írta le:

 „Sajnos a fajta helyreállítására irányuló munka túl későn kezdődött, amikor a Cane Corso már mélyen leépült és a történelmi háttér rekonstruálása, amely lehetővé tette volna, hogy akcióinkat az aranykor kutyáival folytonosságban lévő példányok megszerzése érdekében tegyük meg, nehéznek bizonyult” (S.Gandolfi).

Valójában az „ősi fajták” funkcionális szelekciójához szükséges feltételek hiánya teremtette meg az elhanyagolásuk előfeltételét.

„A Cane Corso helyzetét rontotta az a szokás, hogy a vadászati képességek javítása érdekében más fajta kutyákat kevertek bele (párosítás akár abruzzóival (mezzo corso)). Ezek a keverék kutyák, még ha nem is szaporításra szánták őket, mindenképpen nyomot hagytak számos egyeden, felismerhetően a hosszabb szőrzetükről és a könnyedebb felépítésükről, megjelenésükről.” S. Gandolfi.

A morfológiával kapcsolatos kétségek és tanácstalanság párhuzamosan a temperamentummal kapcsolatos kételyek is felmerültek, amelyeket a helyreállításnak szintén vizsgálat alá kellett volna vetnie.

Soha nem vállalt kihívás

Az előző rész végén említettük, hogy a korabeli kutyák morfológiájával kapcsolatos kétségek és tanácstalanság nem kerülhette el a párhuzamot a temperamentummal kapcsolatos kételyekkel, amely szempontot a helyreállításnak kellett volna vizsgálat alá vonnia. Viszont a temperamentumot, a stabil és homogén fenotípus elérésének prioritása mellett, másodlagos helyen hagyták, vagy akár figyelmen kívül is hagyták. Másrészt a szakemberek már elismerték és osztották Raymond és Loma Coppinger elméletét a viselkedés evolúciójával kapcsolatban. Ezen elmélet szerint a viselkedést a fizikai struktúra határozza meg és ez utóbbi genetikailag szabályozott és meghatározott. Más szóval a gének a morfológián keresztül befolyásolják a viselkedést.

Tekintettel tehát arra, hogy a dicsőséges molosszerünkből származó túlélők morfológiája változatos volt és igaznak vagy legalábbis hihetőnek feltételezve Coppinger elméletét, ugyanilyen változatosság várható volt a temperamentumukban is.

Azonban a temperamentum/morfológia kettősség problémája, ahogy Mario Perricone, neves kinológus, nemzetközi bíró és jelenleg az ENCI bírói bizottságának elnöke írta a Coppinger elméletét felkaroló esszéjében, a következő volt:

„Ha ma analitikus szemmel nézünk egy Cane Corsot, akkor teljes bizonyossággal leírhatnánk morfológiai jellemzőit, amelyek nemcsak a szüleitől, hanem más őseitől is származnak; ha biztosak lennénk abban is, hogy egy másik, teljesen hasonló Cane Corsoval való párosítással ezek a fizikai jellemzők átöröklődnek az utódokra és a következő generációkra, akkor könnyen megrajzolhatnánk a fajta viselkedési térképét, ha egy tiszta, már fixált kutyát tartanánk magunk előtt. Ez az elemzés a megfelelő temperamentumvizsgálattal együtt lehetővé tenné számunkra, hogy megállapítsuk, mely viselkedésformák a hangsúlyosabbak és melyek a kevésbé hangsúlyosak, hogyan kombinálódnak egymással, hogy végül az adottságokat meghatározóvá váljanak. Sajnos a helyzet nem így áll, hiszen a Cane Corso nem tekinthető fixált fajtának, hanem helyreállítás alatt áll, a tenyésztők egy kis csoportja által tett szenvedélyes erőfeszítések és áldozatok révén, akik ambiciózus és nehéz célt tűztek ki maguk elé és akik éppen ezért megérdemlik tiszteletünket és támogatásunkat.

Most meg kell találnunk ennek a kutyának az alapvető viselkedésformáit, hogy ezek milyen morfológiai jellemzőkkel állnak kapcsolatban, hogy a fajta rekonstrukcióját konkrét célok felé irányíthassuk, amelyek jól átgondolt és megalapozott döntésekből, nem pedig több-kevesebb szerencsés próbálkozásból erednek.

(…) A labda most azoknál van, akik a Cane Corso visszaszerzésének nagyra törő célját tűzték ki maguk elé. Ez egy titáni vállalkozás, hiszen senki sem tudja megjósolni, hogy a szelekciós munka milyen eredményekhez vezethet, legyen szó kifejezett infantilis jegyekkel rendelkező molosszerekről, a Coppinger által leírt első stádiumba tartozó kutyákról vagy a negyedik stádiumba tartozó kutyákról.”.

A fent említett elmélet szerint tehát a Morsiani standard olyan jól megtervezett fenotípusa a morfológiai szelekció előrehaladásával kéz a kézben alakíthatta, sőt alakítania kellett az újjászületett Cane Corso viselkedését is. A standard, a fenotípus horgonya, egyben a benne rejlő temperamentum tulajdonságok megmentője és garanciája is lett. Aztán megint csak tudjuk, hogy a dolgok nem ebbe az irányba mentek. Téves volt az elmélet? Nem, Coppinger, Morsiani és Perricone a helyes irányba mutatott, de valami, valójában sok minden akadályozta ezt és megváltoztatta az események menetét. Ez viszont egy másik történet.

A problémát, amelyet Mario Perricone a maga lényegességében és nyerseségében, mint egy kihívást, amely arra várt, hogy elfogadják, nem fogadták el és ott maradt, az idő porával és a közönyösséggel befedve. Legalábbis a mai napig.

5.    A fajtára jellemző betegségek

Sajnos a Cane Corso fajtát is érintik különböző jellegű betegségek, lássuk ezekből a leggyakrabban előforduló problémákat. Fontos megjegyezni, hogy ezen betegségek többsége a megfelelő tenyésztői munkával kiküszöbölhető.

5.1 Ostheocondritis dissecans (OCD)

Az endokondriális csontosodás egy normális csontnövekedési folyamat, amelynek során a korai fejlődési szakaszban a porc helyébe csont lép. Az OCD egy olyan kóros állapot, amelyben a normális endokondriális csontosodás -a porc csonttá alakulása- meghibásodik. Az eredmény a túlzott porcosodás, mivel az endokondriális csontosodás folyamata megáll, de a porc továbbra is növekszik. A végeredmény a mechanikai igénybevételnek kevésbé ellenálló, abnormálisan vastag porcok lesznek.

5.2 Canine Hip Dyplasia

A csípőízületet a combcsontfej és a vápa alkotja. A csípőízületi diszplázia kialakulását genetikai és környezeti tényezők kölcsönhatása határozza meg, bár e rendellenesség öröklődése bonyolult, amelyben több gén (poligénes öröklődés) is szerepet játszik. A csípőízületi diszplázia a csípőízület normális fejlődésének elmaradása (ún. fejlődési rendellenesség), amely fokozatosan romlik és a csípőízület funkciójának elvesztéséhez vezet.

A csípőízületi diszplázia az egyik leggyakoribb csontrendszeri betegség, amelyet a kutyáknál megfigyelhetünk. Úgy tűnik, hogy a nemi hovatartozás nem játszik szerepet, de egyes fajtáknál nagyobb valószínűséggel van genetikai hajlam rá, mint más fajtáknál. Leggyakrabban a nagy és óriás fajták érintettek.

A túlsúly, a nem megfelelő táplálkozás, az extenzív testmozgás, a csúszós padló szintén hozzájárulhat a kutyák csípőízületi diszpláziájának kialakulásához.

Mind a tenyésztőknek, mind a tulajdonosoknak tisztában kell lenniük ennek az állapotnak a kockázati tényezőivel és megelőzési lehetőségeivel.

5.3 Gyomorcsavarodás

A gyomorcsavarodás súlyos, életveszélyes állapot, amely azonnali sebészeti beavatkozás nélkül biztosan az állat elhullásához vezet.

A gyomorcsavarodás fogalma

A kutyák gyomra anatómiai okokból kifolyólag egy rendkívül tágulékony szerv. Ennek az oka az ősökre vezethető vissza. A kutya őseinek, a farkasoknak nem állt korlátlan táplálék a rendelkezésükre, így a természet úgy intézte, hogy a gyomruk rendkívüli módon tágulékony legyen, hogy egyszerre minél több táplálékot tudjanak felvenni. Ez az ősi tulajdonság sajnos kifejezetten káros a mai, modern, háziasított kutyákra nézve.

A kutya gyomra nagyon lazán van felfüggesztve. Úgy kell elképzelni a kutya teli gyomrát, mint egy vízzel teli hatalmas ballont, amelyet két cérnavékony madzag tart, ami a legkisebb rossz mozdulatra is könnyen átbillenhet.

Gyomorcsavarodás esetén a kutya gyomra megfordul a saját tengelye körül. Ezáltal elzáródik gyomor bejárata és kijárata (nyelőcső, bél). Ennek következménye az, hogy a gyomorban felhalmozódott nagy mennyiségű tartalom sem előre, sem hátra nem tud kiürülni, a pangó gyomorban nagyon gyorsan erjedési folyamatok indulnak meg, gázok szabadulnak fel, amely a gyomor további kitágulásához vezet. Az ekkorra óriásira felfúvódott gyomor, nyomást gyakorol a szervekre, elzárja az emésztőrendszer ereit és az elzáródott erek miatt a keringés rövid időn belül összeomlik. A hatalmas méretűre tágult gyomor erős nyomást gyakorol továbbá a rekeszizomra is, ami légzési nehézséget, majd fulladást okoz. Tudjuk, hogy a vérkeringés összeomlása, a méreganyagok felszabadulása a vérbe és a légzési elégtelenség önmagukban is mennyire súlyosak, azonban, ha belegondolunk, hogy a gyomorcsavarodás során ezek együtt és egyszerre, nagyon gyorsan, mintegy két órán belül jelentkeznek egymás hatását erősítve, akkor könnyen beláthatjuk, hogy mennyire veszélyes ez a betegség.

A gyomorcsavarodás tünetei:

A betegség tünetei igen jellegzetesek, és néhány órával evés után lépnek fel. Legjellegzetesebb tünet a rendkívüli mértékben felfúvódott, feszes, dobszerű has. A kutya legtöbbször apatikus és a sokk tüneteitől szenved. Tipikus árulkodó jel lehet még, hogy az állat öklendezik, de hányni nem tud. Továbbá nyugtalanság, nyáladzás, légzési nehézségek jelei jellemzőek. Ha ilyen jeleket tapasztalunk, a kutyát haladéktalanul állatorvosi ellátásban kell részesíteni és meg kell operálni. Érdemes az állatorvos felé előre jelezni telefonon, hogy fel tudjon készülni a beavatkozásra. A túlélés esélye attól függ, hogy milyen gyorsan ismerik fel és operálják meg a gyomorcsavarodást. Az elkésett kezelés vagy kezelés hiánya biztosan az állat elhullásához vezet.

Megelőzési lehetőségek:

A gyomorcsavarodás kimenetele kétes, a műtéti ellátás összetett, az utókezelés hosszadalmas. A gyomorcsavarodást jobb tehát megelőzni, mint kezelni, ezért érdemes megszívlelni a következő lehetőségeket:

• A legfontosabb dolog, hogy a kutyának soha ne adjunk egyszerre nagy mennyiségű takarmányt. Lehetőség szerint naponta kétszer etessük a kutyánkat, lehetőleg közel ugyanabban az időpontban. A fejadag két részre történő osztásával elkerülhető, hogy egyszerre megterheljük a kutya gyomrát. Ha csak egyszer van lehetőségünk megetetni a kutyát, akkor ezt úgy tegyük, hogy kettő órával az etetés után még rá tudjunk nézni
• Az etetést követő két órában sose mozgassuk, ugrassuk, futtassuk a kutyánkat! Az étkezést követően biztosítani kell a kutyának a nyugalmat, hogy pihenni tudjon. Célszerű már kölyök korában ketrecben vagy egy zárt helyen etetni, hogy hozzászokjon, hogy evés után pihennie kell.
• A gyomorcsavarodás esélye jól redukálható, ha jó minőségű takarmánnyal etetünk. Az olcsó, rossz minőségű tápok rengeteg vizet szívnak fel a gyomorban, így a térfogatuk akár a három-négyszeresére is megnőhet.
• A leghatékonyabb módja a gyomorcsavarodás megelőzésének a gyomor kivarrása a mellkasfalhoz. A műtét rövid beavatkozást igényel, az altatáson kívül nem jár kockázattal. Az eljárás lényege, hogy mesterségesen pótolnak egy olyan gyomorfüggesztő szalagot, amivel a kutya nem rendelkezik. Ennek a szalagnak a feladata megakadályozni a gyomor megcsavarodását, bármennyire tele is legyen az. Fejlettebb országokban nagyon sok állattartó igényli állatorvosától a gyomorcsavarodás megelőzése érdekében.

5.4 Entropium

Az entropium a szemhéj egészének vagy egy részének befelé fordulása és bármelyik részén előfordulhat. Ennek a szemhéj befordulásnak az az eredménye, hogy a szemhéjbőr szőrszálai a szaruhártya és a kötőhártya felületét súrolják. Enyhe entropium esetén, amikor a szemhéj inverziója és a szemfelületek érintkezése csekély mértékű, csak alacsony fokú kellemetlenség és túlzott könnyezés jelentkezhet. Ha azonban az irritáció súlyos, a betegnek krónikus fájdalmai lesznek és súlyos sérülések alakulhatnak ki. Az irritáció miatti önkárosítás is hozzájárulhat az amúgy is meglévő sérüléshez. Az entropium jelentős probléma, mert ha nem korrigálják, akkor krónikus kellemetlenségek forrásaként marad fenn. Végső soron a látást is befolyásolja a szaruhártya gyulladása, hegesedése, fekélyesedése miatt.

A legtöbb entropium egyértelmű genetikailag öröklődő hajlamosságot mutat. Bár a genetikai alapot még nem határozták meg egyértelműen, a probléma valószínűleg a fej és az arc általános konformációjáért felelős gének eredménye. A probléma gyakori a Shar Peiknél, Chow Chow-knál, Bulldogoknál, mopszoknál, retrievereknél és rottweilereknél.

Trauma, krónikus gyulladás és fájdalmas szembetegségek vezethetnek szerzett vagy másodlagos entropiumhoz. A szemfájdalom okozta szemhéjgörcsökből eredő „spasztikus entrópia” átmeneti varratok felhelyezésével és az alapjául szolgáló fájdalmas szembetegség(ek) kezelésével megszűnhet. Nagyobb valószínűséggel oldódik meg, ha korán és intenzíven kezelik. Sebészeti korrekcióra lehet szükség, de az entropium kiújul, ha a kiváltó okot nem korrigálják vagy nem ellenőrzik. Az ok, a lokalizáció és az egyidejűleg fennálló problémák jelenléte határozza meg a javasolt korrekciós technikát.

5.5 Ectropion

Az ectropium a szemhéjak rendellenessége, amikor a szemhéj kifelé fordul. Ezáltal az alsó szemhéj „lógósnak” tűnik.

A szemhéjgyulladás következtében a szemhéj belső felszínét borító és a szemgolyót fedő érzékeny kötőhártya-szövetek kiszáradnak, ami a szemhéjgyulladás kialakulásához vezet. A szem felszíne vagy a szaruhártya is kiszáradhat, ami szaruhártya-gyulladáshoz vagy szaruhártya-fekélyhez vezethet. Mindezek az állapotok fájdalmasak. A károsodások szaruhártya hegesedést is eredményezhetnek, ami ronthatja vagy akadályozhatja a látást. A legtöbb esetben mindkét szem érintett. Az ectropiumot általában egyévesnél fiatalabb kutyáknál diagnosztizálják.

A szerzett ectropium bármely kutyánál, bármely életkorban előfordulhat. A szerzett ectropium azt jelenti, hogy egy öröklött tulajdonságtól eltérő állapot okozza az alsó szemhéj „megereszkedését” vagy kifordulását. A szerzett ectropium néhány gyakori oka a következő:

• az arcideg bénulása
• pajzsmirigy alulműködés
• sérülés következtében kialakuló hegesedés
• a szemet körülvevő szövetek krónikus gyulladása és fertőzése
• neuromuszkuláris betegség

5.6 Idiopátiás epilepszia

Az „epilepszia” olyan neurológiai rendellenességek általános megnevezése, amelyeket visszatérő rohamok jellemeznek. Bizonyos esetekben a rohamokat trauma, toxin, agydaganat, fertőzés, vagy a kutya vérével, veséivel vagy más szerveivel kapcsolatos probléma okozza. Máskor az epilepsziát „idiopátiás” betegségnek nevezik, ami egyszerűen azt jelenti, hogy nincs azonosítható, kiváltó oka.

A rohamok általában két kategóriába sorolhatók: generalizált (grand mal) vagy részleges. A generalizált rohamok általában mind a négy végtag önkéntelen rángatózó vagy rángatózó mozgásaiban jelentkeznek, tudatvesztéssel. A parciális rohamok abnormális viselkedést, hangoskodást, nyáladzást, rágást, valamint önkéntelen vizeletürítést és székletürítést is eredményezhetnek.

Az idiopátiás epilepsziás kutyáknál az első rohamok jellemzően 6 hónapos és 6 éves kor között jelentkeznek, bár az idiopátiás epilepszia bármelyik fajtánál előfordulhat, és néhány fajtánál genetikai alapot is azonosítottak. Ezért az idiopátiás epilepsziával diagnosztizált kutyák nem használhatók tenyésztésre.

6.     Ápolás, fürdetés, tisztántartás, fülek, karmok, szőrzet

Gazdájának ez az odaadó barátja csak rövid ideig él (10-14 évig), de ezeket az éveket intenzíven, önzetlenül és fáradság nélkül éli és ha kell, a legszélsőségesebb odaadásra képes. Szükségletei kevéssé vannak, hála erős szervezetének, de ha gondozásra szorul, ne várd meg, hogy meggyógyítsa magát.

Ha igaz, hogy jó árat fizettél egy értékes állatért, ugyanúgy igaz az is, hogy gondoskodnod kell róla és az egészségéről, mint ahogyan egy új autó költségéhez hozzáadnád az üzemanyagot és a karbantartást, hogy mozgásban tartsd.

Ne feledd azonban, hogy a Cane Corso nem egy négykerekű: ő az élet kifejeződése, melyben az intelligencia és legfinomabb érzelmek mérhetetlenül megtalálhatóak.

 6.1 Bőr és szőrzet

A bőrbetegségek, amelyeket feltétlenül állatorvosnak kell diagnosztizálnia és amelyek néha a szövetek vizsgálatát teszik szükségessé.

A leggyakoribb tünet, hogy itt-ott szőrhiányos foltok jelennek meg, viszketéssel, nedves vagy száraz sebek, illetve a láthatatlan atkák által okozott rüh okozta hegesedés.

A helytelen táplálkozás ugyanezeket a tüneteket okozhatja, de a megfelelő kezelés és a megfelelőbb és teljesebb étrend viszonylag rövid idő alatt megoldja a problémát.

Hogy a Cane Corso bőre és a szőrzete tiszta és fényes maradjon, érdemes legalább hetente puha kefével kezelni és időnként száraz, tisztító sampont is alkalmazni.

Mindig a szőrzet növekedési irányában, elölről hátrafelé, könnyű mozdulatokkal keféljük a szőrét, ami eltávolítja az elhalt szőrszálakat anélkül, hogy az új szőrnövekedést károsítaná.

Bolha-, tetű- vagy atka esetén megvásárolhatóak speciális nyakörveket, tabletták, spot on cseppek stb. amelyek jól működnek.

6.2 Száj

Minden gyakori szájüregi betegséget könnyen ki meg lehet előzni rendszeres ellenőrzéssel és heti tisztítással, nátrium-bikarbonátba mártott pamutvattával vagy speciális kutyafogkrémmel, puha kefével. Ezeknek a módszereknek az állandó használata megakadályozza a fogkő kialakulását, amely károsítja az ínyt, utat nyit a gyulladásoknak, gyengíti a fogazatot és rossz leheletet okoz.

6.3 Szem

A tiszta, egészséges szemek és azok kifejeződései megmutatják Corsonk érzelmeinek és lelkiállapotának lényegét, amellyel megtanuljuk megérteni barátunkat.

Az egészségtelen szemek, ragacsos, könnyező, bármilyen módon rosszul vannak, a betegség jelei. Amennyiben nem javulnak a tisztítás után sem, forduljunk az állatorvoshoz.

A kutyák szemét gyakran kell tisztítani az egészségük megőrzése érdekében meleg vizes vattával vagy 3%-os bórsavoldattal.

Néha előfordulhat, hogy az egyik vagy mindkét szemből tartósan átlátszó folyadék folyik ki. Ez vagy a befelé fordult szemhéj (entropium), vagy a könnycsatornák elzáródása miatt van. Egy állatorvosi vizsgálat kimutatja a pontos okát.

Könnyező, hunyorgó, félig zárt szem, a kutya számára fájdalmas és zavaró lehet. A kötőhártyába került idegen test okozhatja, olyanok, mint például a homokszemek, vagy szőrszálak. Ezeket mielőbb el kell távolítani.

6.4 Fül

Ügyeljünk arra, hogy a Corso füleit jó kondícióban tartsuk, hogy megfelelően halljon, így el tudja látni tradicionális őrkutya feladatát.

Ez azt jelenti, hogy legalább egyszer egy hónapban tisztítsuk meg őket speciális fültisztító samponnal vagy egyszerűen olívaolajba mártott vattával, hogy lemossuk a felesleges felhalmozódott viaszt. A tisztítást soha nem szabad éles eszközökkel végezni és a tisztításnak csak a fül bejáratára kell korlátozódnia. Minden ennél mélyebbrehatóbb dolog az állatorvos feladata.

Ennek az egyszerű kötelességnek az elhanyagolása fülgyulladáshoz vezethet és az egész nap vakarózó kutya csak súlyosbítja a gyulladást. Ezzel olyan sérüléseket okozva, amelyek az egyszerű vakarózástól nehezen gyógyuló vérzővé sebekké válhatnak, amely később bevonzzák a legyeket és más élősködőket.

Soha ne használjunk peroxidot vagy egyszerű szappant és vizet a fülben, mivel az általuk okozott nedvesség csak súlyosbítja a helyzetet.

6.5 Orr

A Cane Corso orrlyukai nyitottak, orra nagy, lapos, fekete, mindig nedves és hűvös. Az általános egészségi állapotát jelzi.

A száraz, meleg, repedezett orr súlyos betegség figyelmeztető jele lehet.

Az orr repedéseit azonban okozhatja az is, hogy a kutya a csábító szagot után kutat, vagy a mancsaival az arca körül matat.

Ebben az esetben néhány csepp meleg olívaolaj segítségével gyorsan visszaáll a normál állapotába.

A Corso magasan fejlett szaglással rendelkezik és ez a szaglás számára, mint őrző-védő kutyának, nélkülözhetetlen eszköz.

A hirtelen hőmérsékletváltozás, esetleg a por vagy idegen tárgyak belélegzése által okozott orrnyálkahártya-irritáció allergiát, megfázást, hólyaghurutot, gyulladást és viszketést okozhat: ha észrevesszük, hogy Corsonk tüsszög, vagy a földhöz vagy a mancsaival vakarja az orrát, azt vegyük jelzésnek, hogy valami gond lehet az egészségével.

Az orrból jövő vizes vagy nyálkás csepegést, különösen, ha rossz szagú, vagy bármilyen légzési nehézséget azonnal kezelni kell, mivel ezek a szopornyica jelei lehetnek.

A legjobb barátok: Luxury Guards Apocalypse és Velvet de Nobil Rose (felvezető: Baranyi Dorina).

7.    A fajta nevelése, képzése és speciális igényei

A legendák és mesék szerint az Cane Corso őseit az olaszok „cummano” kutyáknak hívták, ami vezérelhetőt jelent. Vagyis a kutya hajlamát arra, hogy vakon teljesítse a gazdája parancsait egészen addig a pontig, hogy habozás nélkül megtámadjon bármilyen embert vagy állatot a méretre vagy veszélyre való tekintet nélkül. Manapság a Cane Corso leginkább már csak hűséges társállat szerepét tölti be az ember melletti mindennapokban, azonban nem szabad megfeledkeznünk a fajta eredeti funkciójáról.

A Cane Corso erőssége a multifunkcionalitás, azaz kiválóan helytáll a különböző jellegű feladatokban. Mindent ösztönösen teszi. Mindazonáltal mindenki számára javaslom a kutyaiskolák látogatását, hogy a lehető legtöbbet lehessen kihozni a kutyákból. A Cane Corso akkor igazán boldog, ha feladata van, amelyet a gazdája ad ki számára. A fajta ridegtartásra alkalmatlan, ahogyan sosem lesz igazán boldog akkor sem, ha nincsen számára egy darab terület, amelyet védelmezhet.

Megérteni a megfelelő szocializációt

A szocializációs időszak a kutyáknál az az időszak, amikor a legkészségesebbek arra, hogy megismerjék környezetünket, alomtársaikat, anyjukat és más fajtársaikat, az embert és más fajokat. Ez egy kulcsfontosságú időszak a kölyökkutyák életében, ahol a különböző, pozitív élmények nyújtása megakadályozza a félelemreakció kialakulását és az ebből fakadó viselkedési problémát. A szocializáció az a fejlődés, ahol a kutya elsajátítja azt a tudást, hogy hogyan ismerje fel és hogyan viselkedjen azokkal a fajokkal, amelyekkel együtt él. Egy kutya esetében ez más fajokat jelent, mint például az ember és a macska számára. A szocializált kutya a kölcsönhatás megtanulásával fejleszti kommunikációs készségeit, amelyek lehetővé teszik számára, hogy felismerje a veszélyt és hogyan ismerje fel mások szándékait, illetve hogyan reagáljon rájuk. A kölyökkutya vagy kutya megfelelő szocializációjával számos mítosz született. Először ezekkel a mítoszokkal szeretnék foglalkozni.

Az első mítosz az, hogy az emberek azt gondolják, hogy a kutya szocializálásához csak új körülmények közé kell helyezni a kutyát. Ez nem szocializáció. A hatékony szocializálás azt jelenti, hogy a kutyákat lassan és ellenőrzött módon új helyzeteknek tesszük ki, hogy pozitív kapcsolatot tudjanak kialakítani az új helyzettel. Biztonságban és kontroll alatt kell éreznie magát, miközben ki van téve bármilyen új helyzetnek. Ha a kutyát egy új élménynek mutatjuk be és a kutya rossz élményt tapasztal, akkor az új behatás a továbbiakban egy kedvezőtlen élményhez fogja társítani. Ez a pozitív szocializáció ellentéte.

Második mítosz: Önmagában az, hogy a kutyát rossz élményeknek tesszük ki, nem fogja a kutyát segíteni, hogy hirtelen túllépjen a félelmein. A viselkedésmódosítás arra szolgál, hogy a kutyának segítsen legyőzni a félelmeit. A szocializáció célja, hogy a kutyát új környezetbe, új emberekhez és új dolgokhoz vezessük be, így megelőzhetjük, hogy egyáltalán félelemmel küzdjön.

Harmadik mítosz: A harmadik mítosz azt feltételezi, hogy ha teljesen belemerítjük a kutyát a rossz helyzetbe (árvíz effektus), akkor nem lesz más választása, mint szembenézni a félelmeivel és képes lesz túllépni a félelmeken. Ez nem mindig van így. Gondoljunk bele egy pillanatra. Ha valaki szörnyen fél a pókoktól, vajon az, hogy egy pókokkal teli szobába helyezzük, segíteni fog-e ennek az embernek abban, hogy túllépjen a pókoktól való félelmén? Erősen kétlem. Valószínűleg csak le fog blokkolni a félelemtől. A szocializáció alatt az ingereknek való kitettséget teljesen ellenőrzik és beállítják azáltal, hogy a félelemküszöb alatt tartják.

Derek Freeman tanulmányai kimutatták, hogy a 8 hetes kor a legideálisabb idő a kölykök új otthonukba küldésére, minden későbbi időpont kedvezőtlenül csökkentette a kölykök tizenkét hetes koráig hátralévő időt: ha azonban a kölyköket hat hét előtt elválasztották az anyától és az alomtársaiktól, elszalasztották az esélyt, hogy megfelelően szocializálódjanak a társaikkal, ami a későbbi életükben a többi kutyával való negatív interakciókat eredményezte. A hozzászoktatás/szocializáció hiánya tönkreteheti az egyed esélyét arra, hogy egészséges temperamentumot alakítson ki, bármilyen jó is a törzskönyve.

Van még egy irányelv, amelyet a kutyatulajdonosok, tenyésztők, kiképzők stb. kötelesek betartani annak érdekében, hogy a kölyökkutya teljes mértékben kiaknázza a benne rejlő lehetőségeket. A kutatások kimutatták, hogy a szocializáció és a hozzászoktatás elveszhet. A kutatások azt is kimutatták, hogy a fogságban tartott farkasok hat hónapon belül szocializálhatók az emberrel, ha megfelelően bánnak vele. Ez egy nagy tapasztalatot igénylő munka volt, amelyet szimulált körülmények között végeztek és ezeken a körülményeken belül maradt. A részt vevő szakképzett kutatócsoport arról számolt be, hogy a kísérlet kifejezetten veszélyes volt. A kutatók megállapították, hogy ha ezek a farkasok később kevesebbet érintkeztek velük, a szocializációjuk szintje nem esett vissza, de azok a farkaskölykök, amelyeket az együttlét időszakában, tizenkét-tizennégy hétig szocializáltak, elvesztették szocializációs képességüket, amikor a kutatókkal való kapcsolat megszűnt. Ha a szocializált kölyökkutyákat három és négy hónapos koruk között kennel fogságos életmódba helyezik és hat és nyolc hónapos koruk között elkülönítve hagyják őket, akkor félni fognak az idegenektől, sőt még a gondozóiktól is, ha azok nem sokat foglalkoztak velük. Ezért a szocializációt és a hozzászoktatást folyamatosan erősíteni kell a kutyák fiatal korában. Annak a kutyának, amelyet tizenkét hetes koráig szocializálnak gyerekekkel, a szocializációt egészen a felnőtté válásig folytatni kell, hogy a teljesen kiteljesedjenek. Ugyanezek a szabályok vonatkoznak arra a kutyára is, amelyet életének első néhány hetében a tűzijátékokhoz, valamint a közlekedéshez szoktattak. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ha ezután a kutyát hat vagy több hónapos koráig csendes környezetben tartjuk a megerősítés nélkül, akkor valószínű, hogy ugyanezen zajok és környezetek megjelenésekor átvált félelemkeltőre. A tulajdonosnak továbbra is ki kell tennie a kutyát, minden azonos ingereknek, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a hangokat egy felvételen kell lejátszania. Mindezzel együtt ez elvezet minket a nagy kérdéshez, hogy miért? Ha a szocializáció és a hozzászoktatás eredményei olyan kétségtelenül bizonyítottak, akkor miért látunk olyan sok szocializálatlan és szoktatott kutyát?

Sok oka van, de hogy csak kettőt említsek közülük: a kölykök, akiket a tenyésztő addig tart, amíg a kritikus időszakba nem lépnek, vagy akár túl is lépnek rajta, stimuláció nélküli vagy korlátozott stimulációval rendelkező környezetben. A második azok a kölykök, amelyeket az új otthonában tartanak az oltások beadásáig, ami általában jóval a kritikus időszak letelte után történik. A kutya viselkedését számos, egymással összefüggő biológiai és tapasztalati tényező határozza meg. Nem csak a gének és azok természetes kifejeződésének hatása, hanem a viselkedést a tapasztalatok hatása is irányítja és módosítja. A környezeti tapasztalatok a kölyökkutya fejlődése során akár jótékony, akár romboló hatással lehetnek.

A szocializációnak több időszaka van. Az egyik időszak, amelyet sokan nem vesznek figyelembe, valójában már az anyaméhben elkezdődik. A környezet és az anyának nyújtott gondoskodás hatással van az alom szociális készségeire. Tanulmányok kimutatták és bebizonyították, hogy egy vemhes kutyát naponta néhányszor gyengéden, nyugodt módon simogatva, bizonyítottan olyan almot hoz létre, amely felnőtt kutyaként sokkal nyugodtabb és kevésbé reaktív.

Az újszülött kölykök el vannak szigetelve a környezettől. Bizonyos hatások hosszú távú hatással vannak a tanulásra, az érzésekre és az általános alkalmazkodásra. Az újszülött kölykök napi 3 perces különböző, de enyhe környezeti stresszhatásoknak való kitétele, mint például a hőmérséklet változása és a gyengéd simogatás, hatással van a kölykök betegségekkel szembeni ellenállóképességére, érzelmi reakcióképességére és az érettkori tanulási és problémamegoldó képességeire. Denenberg (1968) megállapította, hogy az újszülöttkori fejlődés során foglalkozás nélkül hagyott kölykök felnőttként következetesen érzelmileg reaktívabbak voltak. A 3-12 hetes fejlődési időszak a kölyökkutya életének legfontosabb 9 hete. Nagyon sok szociális viselkedésmintát tanulnak, valamint rengeteget tanulnak a környezetükről. Az ebben az időszakban történő tanulás tartós és megalapozza a felnőttkori viselkedésmintákat.

Az alábbiakban néhány javaslat következik: Az alomtársaikon kívül más, barátságos, jól szocializált kutyákkal való interakció. A kölykök napi szintű stimulálása az alomtársaitól távol. Gyengéd érintés, mancsmanipulálás és hordozóba helyezés néhány másodpercre egy-egy alkalommal.

Biztosítani számára játékokat és különböző textúrájú anyagokat, különböző tárgyakat, így a felfedezés ösztönözni fogja a játékosságot. Ismerős emberi bánásmód, valamint ismeretlen emberi bánásmód, férfiak és nők, gyermekek. Egy kalapos férfi. Egy ember, aki esernyőt tart a kezében. Egy porszívó, egy szék. A lista még hosszan folytatható. Különböző korú, magasságú és hangmagasságú emberek. Közlekedési hangok, tűzijáték, eső, síró csecsemő, játszó kisgyerekek, kiabálás. Érdemes felvételeket használni, ha nem tudunk hozzáférni. Lassan bevezetve ezeket a kritikus elemeket és folyamatosan megerősítve őket, a kiskutyát sikerre készíti fel felnőtt kutyaként. A tulajdonosok többsége azt hiszi, hogy az új kölyökkutyát elvinni a parkba és a kutyaiskolai órákra a szocializáció mértéke. Javasolt inkább szoktatni őt a saját környezetükben, szoktatva őket az új környezetükben lévő látványhoz és hangokhoz, valamint szagokhoz. Pozitív válaszadás, verbális biztosítás. Mindenféle ingereknek kitéve őket és megnyugtatva őket az út során.

Luxury Guards Apocalypse, 8 hetes korában – „Tekintete élénk, átható, mély és intenzív. Kisugárzása rendkívül büszke és megalkuvást nem ismerő.”

8.    Mire figyeljünk a Cane Corso kölyök vásárlásánál?

8.1 A megbízható tenyésztő

A felelősségteljes tenyésztés kifejezése meglehetősen új, de a koncepció ugyanolyan régi, mint maguk a fajták. A felelősségteljes tenyésztők olyan személyek, akik erőfeszítéseiket egy kiválasztott fajtára összpontosították. Történelmi kutatásokkal, folyamatos tanulmányokkal, értékes kapcsolatok ápolásával, a fajta nevelésével és kiképzésével, tenyésztésével szakértői lettek a fajta egészségügyi problémáinak, örökletes hibáinak, temperamentumának, viselkedésének. A felelős tenyésztők alkalmasak arra, hogy edukálják a potenciális vásárlóikat és a támogatásukat biztosítják a vásárlás után is. A felelős tenyésztők felelősséget vállalnak az általuk tenyésztett állatokért, életük végéig.

A felelős tenyésztő kritériumai

• Fajtaspecifikus egészségügyi vizsgálatokat végez kutyáinál és a tenyésztési programjából eltávolítja az összes problémás egyedet. Az érintett állatokat ivartalanítják és családi kedvencként helyezik el az örökbefogadók teljeskörű tájékoztatásával.
• A tenyésztési programról eltávolítják azon egyedeket, amelyek nem mutatják a fajta megfelelő temperamentumát.
• Az állomány egészséges, gondozott, jól táplált, megfelelő környezetben van tartva. Biztosítva van számukra a képzés, a szabadidő, a sétáltatás. A mentális egészségükkel legalább annyi van foglalkozva, mint a fizikai egészségükkel.
• Állandó és megfelelő minőségű szocializációs programot biztosít a kölyökkutyáinak és nem értékesíti a törvényesen megengedett életkor alatt őket.
• Egész életre szóló támogatást, segítséget, tanácsadást nyújt minden tőle származó kutya tulajdonosának.
• Egészségügyi garanciát vállal, átadja a kiskutya összes hivatalos papírját és minden információt biztosít a kölyökkel és a felmenőivel kapcsolatban.
• Az érdeklődőknek szánt kérdésekkel megbizonyosodik arról, hogy leendő gazdi a lehető legjobban megfelel-e az adott kölyökkutyának. Temperamentum értékelést végez a kölyök életkorának megfelelően.

Szinte mindent összefoglaltam, de mégis hiányzik egy fontos pont. Gyakran ezt a pontot figyelmen kívül hagyják, félreértik vagy rosszul kezelik a tenyésztők, akik egyébként kiválóan megfelelnének a felelős tenyésztő kritériumainak, ha nem lenne ez a mulasztás.

Ez a hiányzó pont és sok tenyésztő kudarca: a típus.

A tenyésztők gyakran elvesznek az egészségügyi tesztek, temperamentum tesztek, pedigreek vizsgálata és eljárások betartása mellett elfelejtik, hogy a tenyésztés első és legfontosabb kritériuma a típusos kutyák párosítása, amelyek a lehető legpontosabban megfelelnek a fajtastandardnek. Olyan tenyészkutyák alkalmazása, amely kétségkívül Cane Corsok és nem kell azon gondolkozni, hogy ez vajon boxer, bullmasztiff, dog esetleg labrador.  A fajtáját nem jól reprezentáló kutyát nem szabad tenyésztésbe vonni, még akkor sem, ha kristálytiszta az egészségügyi profilja, vagy fantasztikus a temperamentuma. Ezeket a kutyákat javasolt ivartalanítva, egy szerető családnak adni.

Ez azt jelenti, hogy a felelős tenyésztő nem párosít két kutyát csak azért, mert ott vannak a kertben, vagy azért, mert tökéletes csípője van és nem ülnek fel a céltalan létszámnövelés hajójára, hogy aztán a leendő gazdik kedves maciként, kanapékutyaként nevelhessék őket.

Ezenkívül a felelős tenyésztő nem csak saját állományának minőségéért, egészségéért, javításáért, hanem az egész fajta jólétéért is felelős, azáltal, hogy más tenyésztőknek ad el kölyökkutyákat tenyésztési célból -illetve vállal fedeztetéseke kanjaival-, amelyek jól reprezentálják a fajta típusát.

Úgyis mondhatnánk, hogy nem felelős tenyésztő az, aki gyengébb minőségű kölyökkutyákat értékesít kiállítási vagy tenyésztési célokra, vagy fedeztetést vállal gyenge minőségű kanjával.

Ez két dolgot jelenthet. Vagy inkompetens a fajtához -amely már önmagában elég ahhoz, hogy ne legyen valaki felelős tenyésztő-, vagy pedig gyors pénzszerzési lehetőséget keres és más ismereteinek hiányát meglovagolva megszabadul a rossz minőségű állományától. Mindkettő a felelőtlen „tenyésztő” ismérve.

Tenyészteni nem muszáj, nem kötelező. A tenyésztők felelősséget vállaltak azon a napon, amikor a tenyésztés mellett döntöttek. Néha sikerrel járunk, néha nem, de folyamatosan jobban és jobban kell próbálkoznunk, nem pedig szándékosan „összetéveszteni” (kennelvakság) a kedvtelésből tartott állatok minőségét a tenyésztési minőséggel.

A munkán és a világra hozott állomány a mi felelősségünk és általánosságban hozzájárul a fajta fejlődéséhez vagy annak pusztulásához.

Néhány irányelv arról, hogy milyen kérdéseket kell feltenned a tenyésztőnek vásárlás előtt

• Láthatnék pár képet a szülőkről? Milyen egészségügyi szűréseik vannak? Milyen temperamentummal rendelkeznek? Egyes gazdijelöltek személyesen szeretnék látni mindkét szülőt, mielőtt kiskutyát vásárolnának. A leendő gazdinak meg kell értenie, hogy ennek a lehetősége korlátozott, főleg azért, mert egy felelős tenyésztő nem csak a saját kennelében lévő kanokkal fedeztet újra és újra, hanem gyakran a szukájához legmegfelelőbbnek gondolt fedezőkanhoz utazik, amely nem az ő kennelében él. A szülőkről készült képek és videók megtekintésének elegendőnek kell lenniük a megalapozott döntéshozatalhoz.
• Hogyan szocializálod a kiskutyákat?
• Láthatnék több videót a kiskutyáról, különböző élethelyzetekben? Játék az alomtársakkal, interakció emberekkel, pórázon vagy anélkül történő sétáltatásról.
• Biztosítasz szerződésben foglalt egészségügyi garanciát?
• Mikor hozhatom el a kiskutyát? Feltétlenül maradj távol az olyan „tenyésztőktől”, akik 6 hetesen hajlandóak odaadni a kiskutyát!
• Milyen követelményeid vannak azok felé, akik szeretnének tőled egy kiskutyát? Maradj távol azoktól, akiknek nincsenek követelményeik!
• A kiskutya rendelkezik az aktuális oltásokkal és féreghajtásokkal? Van útlevele, vagy egészségügyi kiskönyve?
• Mivel eteted jelenleg a kölyökkutyákat? Szüksége lesz a kiskutyának speciális táplálékkiegészítőkre és takarmányra, valamint oda kell figyeljek a mozgatására a növekedési időszakban? Maradj távol azoktól, akik nemleges választ adnak ezekre a kérdésekre!
• Megkapom a kiskutya hivatalos, eredeti származási lapját?
• Leginkább viszont arról győződj meg, hogy készen állsz-e egy kiskutyára. Különösen egy nagytestű fajtára, mint amilyen a Cane Corso is. A nagyméretű kutyák, nagy költséggel is járnak. Rendszeres állatorvosi ellenőrzések, takarmányozás, ápolás, képzés, háziállat gondozó vagy kutya hotel -ha távol vagy-, fogyóeszközök, mint a játékok, nyakörvek, pórázok, tálak, ne adj Isten, ha megsérül, megbetegszik vagy bármilyen egészségügyi problémája lesz. Mindig emlékezned kell arra, hogy egy kutya életre szóló felelősség és elkötelezettség. Jól felkészültnek kell lenned ahhoz, hogy meg tudd hozni a legjobb döntést a leendő tenyésztőd és kutyád kiválasztásáról.

8.2 Mit kell tenned, ha készen állsz egy fajtatiszta kiskutya vásárlására?

Kezdj el spórolni! A felelős, megbízható tenyészetekből származó fajtatiszta kutyák nem olcsóak és nem is kell, hogy azok legyenek. Mit tartalmaz egy fajtatiszta kiskutya ára?

Küllem

A fajtatiszta kiskutya -még a hobbi célra eladottak is- a fajta reprezentatív példányai. Egy párosítást úgy választanak meg, hogy biztosítsák az esélyét a lehető legjobb eredménynek a leszármazottakban, ideértve a karakterbéli aspektusokat és a fajtához való hasonlóságukat is.

Egészség

A fajtatiszta kiskutyához egészségügyi garancia jár, amelyet a tenyésztő az öröklődő betegségekre szűrt felmenőkre alapozza. A felelősségteljes tenyésztő mindent megtesz annak érdekében, hogy egészséges almot hozzon létre, amelyet stabil és egészséges felmenőkkel valósít meg. Természetesen nem minden kölyök lehet egészséges és tökéletes -a természetben semmi sem az-, de egy megbízható tenyésztési programból történő vásárlás jelentősen csökkenti minden olyan egészségügyi probléma kockázatát, amelyet a jövőbeli társad genetikailag örökölhet.

Származási lap (törzskönyv)

A fajtatiszta kiskutya hivatalos törzskönyvvel rendelkezik, amelyet a helyi kennelklub nyilvántartásába regisztráltak. A származási lap a fajta és a tulajdonjog bizonyításán túl a kiskutya hátterének genetikai térképe, amelyet a felelős tenyésztő hosszan kutatott, mielőtt a párosítás ötlete megszületett.

Temperamentum

A fajtatiszta kiskutya életkorának megfelelően jól szocializált, fiatal korától kezdve különféle ingereknek van kitéve, alapszinten pórázhoz, gyerekekhez és más kutyákhoz van szoktatva. A fajtatiszta kölyök egy családban nevelt kiskutya, amely sok törődést és figyelmet kapott. Ennélfogva egy felelősségteljes tenyésztő képes lesz tanácsot adni arra vonatkozóan, hogy a te igényeidnek megfelelőnek melyik lesz számodra a legmegfelelőbb kutya.

Nyomon követés

A fajtatiszta kölyökkutya tulajdonosa mindig kap tanácsot és segítséget a tenyésztőjétől. Egy felelős tenyésztő a kutyával kapcsolatban bármilyen felmerülő kérdésre, aggályra válaszol.

Átláthatóság

Ha egy fajtatiszta kiskutya vásárlásán gondolkozol, minden lényeges kérdést fel kell tenned a tenyésztő számára és azokra egyértelmű, tiszta választ kell, hogy kapjál. A megbízható tenyésztő megad számodra minden információt és nem tér ki a válaszok elől. Ezenkívül egy megbízható tenyésztő sok mindent tudni szeretne rólad és a kölyökkutyával kapcsolatos elvárásaidról. Ez nem elitélendő értelmetlen kíváncsiskodás. Ez a módja annak, hogy a tenyésztő megpróbálja kitalálni, hogy melyik lenne a számodra és családot számára legmegfelelőbb kölyökkutya és a kölyökkutyának melyik lenne a legmegfelelőbb család.

Ha egy fajtatiszta kölyköt vásárolsz, akkor a tenyésztő örökségének egy kis darabját is megkapod vele, a munkáját, a mindennapjait, a heteit, a hónapjait és a fajtáról alkotott jövőképét.

Aki egy kölyökgyárból vagy hiteltelen „tenyésztőtől” vásárolsz kölyökkutyát, az a fajta tönkretételét támogatod.

9.    Gyakori kérdések megválaszolása

• Hogyan viszonyul más állatokhoz?

A Cane Corso történelmi múltjából és tradicionális funkciójából adódóan jól működik más állatokkal, ha azok között nő fel. Más kutyával is jól tartható, feltéve, ha a másik eb nem kérdőjelezi meg, hogy ki a főnök.

• Hogyan viszonyul a gyerekekhez, idősekhez, speciális szükségletű emberekhez?

A Cane Corso egy rendkívül intelligens fajta, pontosan tudja és érzi, hogy kivel mikor milyen élethelyzetben hogyan kell viselkednie. Végtelen türelme kiváló társállattá teszi őt bárki számára, aki ezt viszonozni tudja és szükségleteit ki tudja elégíteni.

• Tartható lakásban?

Szigorúan a kérdésre válaszolva azt lehet mondani, hogy igen, tartható. Ugyanakkor a Cane Corso eredeti munkakörnyezetében érzi legjobban magát, ahol van számára feladat és betöltheti funkcióját. A lakásban tartott kutyák nem érzékelik az időjárásváltozást, így nem is alkalmazkodnak hozzá. Ez évenkénti több alkalommal megjelenő vedlést eredményez(het).

• Szuka vagy kan kutyát válasszak?

A Cane Corso fajta esetében nincsen a nemek között szignifikáns karakterbéli különbség. Általánosságban elmondható, hogy már meglévő, domináns kan kutya mellé célszerű inkább egy szukát választani, természetesen a kutyák ivartalanításával.

• Hogyan alkalmazkodik az időjáráshoz?

Mediterrán fajta lévén a meleget jól tűri. A szabadban tartott kutyák az időjárást érzékelve átállnak a téli „üzemmódra” és alkalmazkodnak a változó igénybevételhez. Éppen ezért nem szükséges beavatkoznunk a természetes folyamatokba, elegendő, ha támogatjuk azokat.

• Mennyire egészséges a fajta?

A Cane Corso összességében egy egészséges fajta, ha a kutya felelősségteljes tenyésztőtől származik. Ezért egy jó tenyésztőtől származó Cane Corso kölyökkutyán nem valószínű, hogy bármilyen genetikailag öröklődő egészségügyi probléma jelei mutatkoznak.

• Szükséges vágatni a fülét és farkát?

Elmondható, hogy napjainkban a fül és farok vágásnak a legtöbb esetben már csak esztétikai okai vannak. Semmilyen hiteles forrás nem támasztja alá, hogy egy naturál kutya bármiben is hiányt szenvedne a kupírozott társaihoz képest. Ugyanakkor javasolt toleránsan kezelni ezt az örök vita tárgyát és elfogadni az ellenvéleményt is. 

• Mivel etessük a Cane Corsot?

A Cane Corsonak nincsenek speciális takarmányozási igényei. A kölyökkutyákat a fejlődés során célszerű vékonyan tartani, hogy kíméljük az ízületeit. Felnőtt kutyák etetése napi két részletben javasolt, hogy minimalizáljuk a gyomorcsavarodás kockázatát.

• Mennyire családbarát?

A Cane Corsonak a családja a mindene, így kijelenthető, hogy abszolút ideális családi kutyának. Egy kiegyensúlyozott Cane Corso a családja irányába sosem mutat agressziót, ahogyan a félelem halovány szikráját sem azokkal szemben, akik ártani akarnak nekik.

• Alkalmas a „sportos” életvitelre?

A Cane Corso nem egy sportkutya. Természetesen vannak, akik rácáfolnak erre és kiválóan teljesítenek különböző sportokban, akár még súlyhúzásban(!) is. A szubjektív véleményem azonban mégis az, hogy nem a Cane Corso a legideálisabb fajta a sportos életvitelhez.

• Ugatós fajta a Cane Corso?

Nem, a Cane Corsok jellemzően nagyon csendesek. Csak akkor ugatnak, ha valami történik. A Cane Corso tökéletes analitikus. Figyelemre méltó képessége, hogy meglássa a körülötte lévő részleteket, ha valami gyanús számára, azt ugatással adja tudtodra.

• Intelligens fajta a Cane Corso?

A Cane Corso nagyon intelligens kutya. Nagyon aktív, ezért a gazdájának fizikailag és szellemileg is fejlesztenie kell őket. Mindig kell, hogy legyen egy feladat számukra, amit elvégezhetnek. Folyamatosan teszteli a határait, és figyeli a gazdi reakcióit. A gazdinak mindenképpen határozott szabályokat kell felállítania.

10.          Tenyésztői bemutatkozó

Istvanovszki Martin vagyok, a Luxury Guards kennel tulajdonosa. A családom évtizedek óta kutyatenyésztéssel foglalkozik, így amióta az eszemet tudom kutyák vettek körül és kísérték az életem. 8 éves voltam, amikor az első „saját kutyámat” kaptam. Ő volt Romolusz Guido „Rénó”, egy gyönyörű, acélszürke Cane Corso kan, aki egy igazán különleges és meghatározó kutya volt az életemben. Már gyerekként elvarázsolt a fajta erőt demonstráló megjelenítése, a megalkuvást nem ismerő temperamentuma. Nem is lehetett kérdés, hogyha egy napon majd én is kutyatenyésztéssel fogok foglalkozni, akkor melyik fajta nemesítése mellett szeretném elkötelezni magamat. A divat jön-megy, de az igazi, típusos Cane Corso nemesítése egy nem múló szenvedély számomra. A rettenthetetlen bátor jellem, kimagasló intelligenciával párosul, amely a fajta mindent elsöprő hűségével kiegészülve teszi a Cane Corsot azzá a büszke, sosem harsány, a gazdáját árnyékként követő társsá, amivé az évszázadok alakították.

Antiqua Fortis Europa – „A rettenthetetlen bátor jellem, kimagasló intelligenciával párosul, amely a fajta mindent elsöprő hűségével kiegészülve teszi a Cane Corsot azzá a büszke, sosem harsány, a gazdáját árnyékként követő társsá, amivé az évszázadok

A trendek gyakran változnak, az én tenyésztési koncepcióm, a fajtáról alkotott képem azonban állandó. Célul tűztem ki, hogy értéket teremte megőrzöm azt az igazi Cane Corsot, amely évszázaddal ezelőtt a dél-olasz masseriákról indulva élte túl az idő megpróbáltatásait. Szeretnék egy kis szeletet átadni abból az ókorba gyökerező, mítoszokkal és legendákkal tarkított csodálatos történelemből, amely ez a fajtát körülöleli.

Az állattenyésztés egy szakma. Mielőtt valaki belevág egy szakmába, a legfontosabb dolog a megfelelő tudás megszerzése. Sikeresen elvégeztem a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületeinek Szövetségének hivatalos kutyatenyésztői tanfolyamát, ahol világszínvonalú professzoroktól, állatorvosoktól, előadóktól tanulhattam. A tanfolyamot szinte hibátlan záróvizsgával zártam. Mivel az ember soha nem elégedhet meg a tudásával, folyamatosan képzem magam a témában és próbálok minden olyan tudást megszerezni, amellyel jobb szakemberré válhatok.

A kennelemben kizárólag öröklődő betegségektől mentes, tipikus feno- és genotípussal rendelkező kutyák kerülnek tenyésztésre, hogy átadhassak az engem körülvevő szenvedélyből egy darabkát, bízva abban, hogy a tőlem származó kutyák legalább annyi boldogságot visznek majd a leendő gazdi életébe, mint amennyi örömöt nekem okoznak.

11.          Kapcsolat és elérhetőség

Istvanovszki Martin

E-mail: luxury.guards.kennel@gmail.com

Web: www.luxuryguards.hu

Facebook: https://www.facebook.com/luxuryguardskennel

Instagram: https://www.instagram.com/luxury_guards/

TikTok: luxury_guards