A Bullmasztiff

Ahhoz, hogy teljesen megismerhessük ezt a fajtát, meg kell értenünk a XVIII-XIX.századi Anglia világát. Charles Dickens regényei hű képet adnak Anglia gazdasági és társadalmi ellentéteiről: megismerhetjük a nincstelen, éhező falusi és városi tömegek haragját, mellyel a földbirtokosra, vagy éppen a gyártulajdonosokra tekintettek. Ebben a korban a bűnözés valóban egyet jelentett a megélhetéssel, leggyakrabban az ennivaló megszerzéséért loptak, s gyakori jelenség volt, hogy a nagybirtokok erdeiben vadorzásra kényszerültek. Mivel elfogásuk esetén szigorú büntetés várt rájuk, védekezésük is kegyetlen és gyilkos volt.Érthető hát, hogy a vadőrök olyan kutyafajta kitenyésztésével próbálkoztak, amely veszélyes munkájuk során képes megvédeni őket. Olyan kutyákra vágytak, amely csöndben, akár órákig is mozdulatlanul lapul rejtekhelyén, majd gazdája parancsára azonnal a vadorzóra rohan és hatalmas erejével földhöz szegezi, esélyt sem hagyva támadásra vagy menekülésre. Először a szarvasok vadászatának mesterével, az ír farkaseb-el próbálkoztak, ez azonban gyengécskének bizonyult egy felfegyverzett vadorzó elfogásához, és a kellő határozottság is hiányzott belőle. Próbálkoztak a masztiffal, aki viszont hatalmas termete miatt kevésbé volt hatékony a menekülő bűnözők üldözésében. A korabeli bulldoggal is próbálkoztak, de ez a kutya akkori formájában túlságosan nyugtalannak, makacsnak és kezelhetetlennek bizonyult.
Végül keresztezték egymással a masztiffot és a bulldogot, ezáltal megindult egy olyan kutya kitenyésztése, amely ötvözi a masztiff nyugodtabb, csöndesebb természetét a bulldog robbanékonyságával, fürgeségével. Ez meghozta a várva-várt eredményt: a vadőrök tökéletes segítőjeként megalkotott kutya nagy, de nem lassú, akinek nem jelentett gondot a menekülő vadorzó beérése, ugyanakkor bőséges erőtartalékkal rendelkezett akár a legerősebb ember feldöntéséhez és fogva tartásához. Fontos, hogy az új fajta kellően higgadt természetű volt: nem gurult be és nem tépte szét a lefogott személyt, még akkor sem, ha az határozottan ellenállt, sőt esetleg meg is sebesítette a négylábú vadőrt. Akkoriban a bíróság elé állított bűnözőnek minden esélye megvolt a halálos ítéletre, így elképzelhető, milyen vehemenciával védekezett az erdőkerülővel szemben és küzdött szabadságáért az őt fogva tartó kutyával.
Gyorsan elterjedtek ebben a feladatkörben, s félelmetes hírük mindenhová eljutott. A vadorzók valósággal rettegtek tőlük, mint ahogyan arról Richard Jeffries is beszámol The Gamekeeper at Home (1879) című könyvében: ha szembekerültek a vadőrrel, igyekeztek először a kutyáját lelőni. A fajta első írásos említése egyébként a francia Buffon nevéhez fűződik: 1791-ben megjelent „Természetrajz” című könyvében már beszámol a bulldog és masztiff keresztezésekből származó kutyákról, „Nehéz Bulldognak” nevezve őket.

1924 ben sok változtatás után elfogadja a EKC angol kennel klub mint elismert fajtát.
John D. Rockefeller behozatja Amerikába a birtokai őrzésére és 1933 körül elfogadtatják az AKC amerikai kennel klubbal.

Fej: Az alsó állkapocs egészen a végéig széles. A fang oldalról nézve nem hegyes vagy ívelt, hanem lapos. Az ajkak nem lelógóak, nem lehetnek mélyebbek az alsó állkapocs alsó szélénél.

Fülek: magasan, a nyakszirtcsont magasságában tűzöttek és ezáltal kvadratikus kinézetet kölcsönöznek a koponyának; ez nagyon fontos szempont. Izgalmi állapotban a fülek vége a szemmel egy magasságban helyezkednek el.

Fogak: Itt jegyezném meg,hogy szerintem ez nagyon hibás,hiszen képzeljük el ha egy ilyen erőteljes állkapoccsal rendelkező kutyának folyamatosan tétre kell harapnia pár éves korára teljesen el is koptatja az elülső fogait. (és sajnos itt jön elő az hogy a standardot megalkotók is csak emberek és igyekeznek úgy alakítani a standardot, hogy az Ő vonaluknak megfeleljen nem pedig a funkciót szem előtt tartva. )

Nyak és mellső: A nyak jól ívelt, mérsékelten hosszú kerülete szinte a fej kerületével megegyező. A mellkas mély és széles mélyen lenyúlik a mellső végtagok közé, mélyen lenyúló szegycsonttal. A lapocka izmos, ferde és erőteljes, de nem terhelt. a mellső végtagok egyenesek erőteljes csontokkal. Egymástól messze állnak, egyenes frontot lehetővé téve. Itt többször hallottátok az erőteljes szót mint jelzőt ez azért fontos mert az eredeti szerepéhez a fajtának egy fantasztikusan erős mellső felépítéssel kell rendelkeznie.

Hátulsó rész: az ágyék széles és izmos, megfelelő lágyékmélységgel. A hátulsó végtagok erősek és izmosak, a lábszár jól fejlett erőről és mozgékonyságról tanúskodnak, anélkül, hogy nehézkesek lennének.

Farok: magasan tűzött, a hegye felé elvékonyodik és a csánkízületig ér. a farktő erőteljes. Egyenesen vagy ívelten hordott de sohasem tart a merőleges felé, mint egy kopónál. Egy szivattyúkarhoz hasonló farok nagyon nem kívánatos.

Járásmód/mozgás: erős és céltudatos mozgás. Egyenes irányú mozgásnál a mellső és hátulsó végtagok nem keresztezhetik egymást. A jobb mellső és a bal hátsó végtag egyszerre emelkedik és ereszkedik. A hát feszes, melyet a hátulsó lábak toló mozgása nem befolyásol hátrányosan, kiegyensúlyozott és harmonikus lefolyású mozgást biztosít.

Szőrszín: rövid és kemény, időjárásálló és a testhez simul. Hosszú, selymes vagy hullámos szőrzet nagyon nem kívánatos. Csíkos, őz barna és vörös minden árnyalata. A színnek hibátlannak és tisztának kell lennie. Kis fehér jegy a mellkason megengedett. Más fehér jegyek nem kívánatosak A szemek felé világosabb sötét maszk nélkülözhetetlen, a szemek körüli sötét szegély kihangsúlyozza a tekintetet.